Sziasztok! ^^
Nem olyan rég jött az ötlet, hogy elkezdjek egy novella sorozatot, elég légből kapott, de nekem nagyon megtetszett.
Az egésznek az a lényeghez, hogy történetben nem kapcsolódó novellákat hozok, amik azért alkotnak sorozatot, mert az előző egyperces mindig a következő címét/témáját is megemlíti a végén. (Remélem érthető volt xD)
Gyorsan össze is hoztam az első részét, jó olvasást hozzá!
Az első, kissé szomorkásabb hangulatú lett az elején, de természetesen Happyend a vége, ahogy a SuCheneknek illik végződnie!
Tessék figyelni a kiemelt mondatot, ami a következő novella témáját jelöli!
Care 1/4 - Don't Care
Páros: SuChen
Korhatár: 14-16+
Hossz: Egyperces
Hagu
Igen, tudom, hogy ez már a kétségbeejtő kategóriába tartozik. Lassan több, mint nyolc éve próbálkozom nála, de eddig minden alkalommal visszautasított.
Gimiben kezdődött az egész, amikor ő kilencedikbe kezdett el járni, én pedig egy év híján végzős voltam. Az első pillanatból kezdve odáig voltam érte, először csak a megjelenéséért, majd miután megismertem, az egész lényéért. Akkor, félévkor próbálkoztam be nála, de kegyetlenül elutasított. Onnantól kezdve minden alkalommal ugyanazt tapasztaltam, mint legelőször.
Emlékszem, az egyik legjelentősebb elutasítás az volt, amikor nem egyedül hívtam el randira. Felkértem egy színésztársaságot és egy csomó sminkest, hogy csináljanak egy csomó Suhót. Borzasztóan nehéz volt, a casting napokig tartott, a bogaraim betanítása is a színészeknek, plusz nagyon macerás volt megcsinálni a maszkírozást. Nem is akarok visszagondolni, hogy nekem ez mennyi pénzbe került. Az biztos, hogy utána kongott a bankszámlám, és fél évre be lettem zárva egy gyorsétterembe, hogy vissza tudjam fizetni a szüleimnek a kölcsönkért pénzt.
Visszatérve a meghívásra. Egymás után, több Suho kereste meg Chent, én is köztük voltam, valahol a közepén, elhívtuk egy vacsorára, de nem vártuk meg a válaszát. Majd az utolsó leültette egy padra, és körülálltuk. Tisztán emlékszem, hogy azonnal az én tekintetembe bámult, hezitálás, gondolkodás nélkül, és kimondta az ominózus mondatot.
- Joonmyun, már ezerszer megmondtam – az arca ilyenkor mindig teljesen megváltozik, mintha egy maszkot venne magára – Nem érdekelsz.
Megszokhattam már a visszautasításokat, de ez akkor valahogy mellbe vágott. Hogy mennyit szenvedtem érte, de úgy látszik ez nem elég. Ez nem elég ahhoz, hogy elnyerjem az ő érdeklődését. A Jégherceg figyelmét.
Később ugyanarra az egyetemre kerültünk, igaz, két különböző szakra, de én két évvel később kezdtem, ezért szerencsére volt néhány közös óránk. Ott is folyamatosan ostromoltam, de minden alkalommal csak rázta a fejét, és közölte, hogy semmi esélyem. Az egyik meghívás egy ilyen órán történt. Valamin kicsit hangosabban beszélgettem a padtársammal, ezért a prof felszólított, hogy mondjam el az osztály előtt, ha fontosabb, mint az óra anyaga. Igen, ez egy kissé gyerekes megoldás, de nem ellenkeztem, fogtam magam, és kiálltam a pódiumra.
- Nos, arról váltottunk pár szót Xiuminnel, hogy hogyan tudnám randira hívni Jongdaet – kezdtem a szövegelésemet.
- Oh – szúrta közbe a tanár, aki lassan nagyobb zavarban volt, mint én.
- Szóval, mivel itt az alkalom, megkérdezem – kerestem a tekintettemmel Chent, akin megint az az ismerős maszk volt. – Eljössz velem vacsorázni?
Akkor nem válaszolt, mert ő – velem ellentétben – szégyellős típus volt. De az előadás után megkaptam a magamét.
- Bocs, de továbbra sem érdekelsz.
Most pedig itt vagyunk a nagybetűs Élet torkánál, egy multicégnél dolgozunk, és továbbra se adom fel. Hátha megjön végre az a bizonyos esély, ami nagyon késik az én esetemben.
- Suho! – szórakozottan kaptam fel a fejemet, miután meghallottam a becenevemet. Épp egy újabb hódítási technikát dolgoztam ki, amit később alkalmazni akartam Jongdae esetében.
- Mondjad – azonnal eltűnt a szeleburdi személyiségem, és előbújt a megfontolt üzletember. Elég magas pozícióba lettem besorolva a cégnél, hisz majdnem fullosan diplomáztam. – Nem fogom átvenni a részedet, csak azért, hogy el tudj menni dugni egyet Baekhyunnal, Chanyeol – villantottam rá a szemem.
- Nem is erről lenne szó – vakarta a tarkóját az óriás, és látszott rajta, hogy ez is tervbe volt véve. – Chen hív.
- Jongdae?
- Igen, Chen – velem ellentétben, ő kiválóan, hiba nélkül végezte el az egyetemet, ezért jóval felettem dolgozik, annak ellenére, hogy ő a fiatalabb.
Megköszöntem Chanyeolnak, hogy értesített, majd összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam az irodába, hogy megtudjam mit szeretne, meg persze, hogy kipróbáljam rajta az új ötleteimet.
Az irodája a kilencedik emeleten van, eggyel lejjebb, mint az igazgatóé. Ez is ilyen státuszszimbólumhoz hasonló dolog nálunk. Én például a hetediken vagyok, kettővel a szimpla alkalmazottak fölött, de még nem az igazán tehetősek között. Nem egy vasszigorú hierarchia, egyszerűen csak Koreában mindenki hajt, hogy jó munkája legyen. Úgy látszik, hogy én ezt (a magam hét emeletével) nem tettem.
Megtorpantam a lépcső közepén, a hetedik és a nyolcadik emelet között félúton. Lehet, hogy ez lenne a gond Jongdae-nél? Hogy nem hajtottam eléggé? Hogy nem tettem oda teljesen magam, ezért nem volt lehetőségem? Nem voltam elég elhivatott, nem hoztam ki a maximumot magamból? De ez hülyeség. Mindent megtettem, ami tőlem tellett. Akkor...?
Lassan leereszkedtem, és leültem a lépcső szélére. Néhány rohanó ember rám pillantott, majd sietett tovább a dolgára.
Ez a sok szenvedés nem volt az, amit hajtásnak lehet nevezni? Sosem leszek elég neki? Kavargott a fejemben az összes ’nem érdekelsz’ mondat, az olyan dolgok, amik csak az önbecsülésemet rombolják.
Próbáltam összeszedni magam, és folytatni az utamat, de valahogy nem volt erőm megtenni az első lépéseket. Csak szenvedtem ott magamban a lépcsőn, és csak arra tudtam gondolni, hogy én sosem leszek elég. Az, amit teszek, sosem lesz elég. Én mindig a középső, de nem elég kategóriába fogok tartozni. Azok közé, akiknek pont nem jut ki a jóból. Én pont az vagyok, aki éppen lemarad a dolgokról. Aki éppen lemarad a boldogságról, mert nem elég hozzá.
Csak sikerült továbbindulnom, de csak úgy tudtam mozogni, mint egy zombi. Mintha minden boldogságot kiszívtak volna belőlem, csak egy egyszerű váz maradtam. Erőtlenül csattogott a tenyerem Jongdae irodájának ajtaján.
- Gyere be! – hallottam a másik oldalról. Lassan nyitottam ki az ajtót, de sebesen csuktam vissza, mert emlékeztem, hogy ez az egyik hóbortja Chennek.
- Miben segíthetek? – fordultam meg, de arra nem számítottam, hogy a következő pillanatban neki leszek lökve az előbb említett tárgynak, és erőteljesen meg lesznek erőszakolva az ajkaim. Ráadásul Jongdae által.
Pedig pont ez történt. Szorosan hozzám simulva csókolt, mintha valamit kiszívna belőlem. Vagy éppen valamit visszapasszírozna volna belém. Talán épp azt, amit az előbb elvesztettem.
Mikor épp ellazultam volna, és elengedtem volna magam, elvált tőlem, és a szemembe nézett. Semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hiába mondják, hogy az a lélek tükre. Nyeltem egyet, mert kezdett kínos lenni a szituáció, de elmúlt ez az érzésem, mert lassan felderült az arca.
- Joonmyun - hajtotta a fejét a mellkasomra. - Végre igent mondhatok neked… - motyogta. Az ujjai felismerhetetlen mintákat rajzoltak az oladalamra, ami miatt megborzongtam, természetesen jó értelemben.
- Tessék? - rontottam el a pillanatot, mert a vállánál megragadva eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Miről beszélsz?
- Annyi ideje - fogta meg a kezemet, lefejtette a válláról, majd magával húzott. Leültettet a fotelébe, majd az ölembe ült. Még mindig nem igazán tudtam felfogni a szituációt, ezért csak hagytam, hadd irányítson. - vissza kell fognom magam, hogy ne vágjam rá minden meghívásodra, hogy igen, igen, akarom - magyarázta. Nagy szemeket meresztettem rá, mert erre életemben nem gondoltam még. Ő csak felnevetett, majd megcsípte az arcom. - Annyira aranyos vagy - mondta kacagva, majd hangerő, amivel beszélt, folyamatosan csökkent, akárcsak a távolság közöttünk. - És annyira szeretlek - suttogta közvetlenül az ajkamra, de mielőtt még ráhajolt volna, eltoltam magamtól.
- Tessék? - kérdeztem ismételten. - Hogy történt ez? Mi ez a megváltozás? - pislogtam nagyokat. Most estem bele egy hatalmas önértékelési gödörbe. Nem akarok lejjebb zuhanni, ha ez csak egy szimpla átverés.
- Suho - nézett rám komolyan Jongdae. Éreztem, hogy most jobb, ha elhallgatok, és nem teszek semmit, mert sokat fog beszélni. - Mindig is szerettelek, és tiszteltelek. De tudod kiket tiszteltem még betegesen? - óvatosan megráztam a fejem. - A szüleimet. - Ennél a pontnál mintha minden megvilágosodott volna. Leesett, hogy miért volt néha olyan furcsa, hogy annak ellenére, hogy mindig elutasított úgy viselkedett velem, mint aki oda meg vissza van értem. Mert tényleg az volt. Tényleg odáig volt értem. Csak sok dolog akadályozta abban, hogy beleegyezzen. - És náluk nem léteznek homofób emberek. Egyszerűen nem tudtam ellentmondami, vagy hazudni nekik… - nem vártam meg, hogy végezzen a rövid történetével, megragadtam a tarkóját, és lehúztam egy szenvedélyes csókra.
- Nem kell magyarázkodnod - engedtem el az ajkait, de nem távolodtam el tőlük. - De mi történt, hogy most ekkorát léptél?
- Megembereltem magam - vont vállat. - Eddig tartott - mintha egy kis fájdalom csillant volna a szemében. Azt hittem, hogy én szenvedtem évekig, de neki sokkal jobban fájhatott. Megtagadni saját magától a szenvedélyt, csak az élősködő szülei miatt, én biztos beleőrültem volna, de ő évekig küszködött. Nem is tudom ki a férfi ebben a kapcsolatban…
- Semmi baj - simítottam meg a gyönyörű arcélét. - Az a lényeg, hogy most együtt lehetünk… Na? - Vontam fel a szemöldökömet játékosan. Újra rám nézett, miután feleszmélt a mélabús bambulásból. - Meghívjalak megint randizni? - vigyorodtam el.
- Kérlek! - ragyogott fel a tekintete és közelebb csúszott hozzám.
- Kim Jongdae - fogtam meg a kezét. - Eljössz velem vacsorázni? - villantottam rá a fogam fehérjét. Boldogan, kapkodva bólogatott, miközben úgy vigyorgott, mint egy félőrült, annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy mit fogok kérdezni. Én is hasonlóan nézhettem ki, mert tudtam, hogy nem hangozhat el a “nem érdekelsz” mondat.
- Igen - vetette a nyakamba magát, ami kissé nehéz volt, mert az ölemben ült. Átkaroltam a keskeny derekát, és én is hozzábújtam. Úgy ültünk ott nyugisan, mint akik már évek óta együtt vannak. Lehet, hogy az is volt, hisz évek óta kölcsönösen szeretjük egymást (Bár erről csak ő tudott).
- Vissza kéne mennem dolgozni - szakítottam meg a boldog pillanatot.
- Vissza - egyezett bele.
Rajtam csüngött, amíg elvonszoltam magam az ajtóig, nagyon nem akartam menni, ő sem akarta, hogy távozzak, de sajnos hívott a kötelesség.
Megragadtam a derekát, és még egy utolsó észveszejtő csókra húztam magamhoz. Úgy támadtam a puha ajkait, mintha le akartam volna tépni őket, de minden durvaság mellett az összes gyengédségemet és szenvedélyemet belesűrítettem, hadd remegjen a térde, és jöjjenek elő azok a bizonyos pillangók.
- Vigyázz magadra - mondta, miután elvált tőlem. Megszédülten nézett, teljesen elbódítottam, nem valószínű, hogy ez után, délelőtt, képes volt dolgozni. Mondjuk én is csak rá, és arra tudtam gondolni, hogy végre az enyém lett.
- Persze - villantottam rá egy aranyos mosolyt, majd egy rövid puszi után távoztam a szobából.
