Ezúttal egy néhány részesre tervezett rövid Yoongi - Jimin történettel érkeztem. Nem tervezem hosszúra, úgyhogy ami most nem érthető, hamar az lesz :3
- Tulajdonképpen miért is jöttünk megint ide?
A reptéri utasok színes öltözetű és rengeteg különböző idegen nyelven fecsegő forgatagában két turista fiú lépkedett a többi utasnál lényegesen lassabban. A halványzöld hajú nosztalgikus arckifejezéssel pillantott körbe, végigjáratta a tekintetét minden egyes emberen és tárgyon. Elmerengett a hellyel kapcsolatos korábbi emlékein, egy-egy hamar tovaszálló pillanat erejéig halványan elmosolyodva. A másik egy lusta mozdulattal futtatta ujjait a narancsszínűre festett tincsei közé, majd a homlokát ráncolva pillantott ki a terem egyik hatalmas, kissé poros üvegablakán Köln egy hóborította utcájára.
- Nem gyönyörű? - kérdezett vissza a zöld hajú, miközben a mellette elsiető emberek alakjai között követte a társa tekintetét. A vörös elhúzta a száját a kitérő válasz hallatán, de amint visszapillantott a mellette sétálóra, az ajkai sarkában egy rá oly jellemző csintalan mosoly jelent meg.
- De az.
Amíg ki nem értek az épületből, egy további szó se esett közöttük. Az ismertségük hosszú évei alatt sosem beszéltek túl sokat, de most valami okból kifolyólag szokatlanul csendesek voltak.
A fűtött helyiségből kilépve a zöld hajú gerincén végigkúszott az őt hirtelen érő januári hideg. Automatikusan a szája elé húzta eddig nyaka körül pihenő bolyhos, világosszürke sálát, majd a mellette battyogó meglehetősen lengén öltözött fiúra pillantott, akit láthatóan teljes mértékben lefoglalt a lábuk alatt ropogó frissen hullott hó.
- Nem fázol?
A társa könnyednek szánt kérdésére a vörös felpillantott fekete bakancsa fixírozásából, és enyhén oldalra billentette a fejét.
- Nem kellene miattam aggódnod, Yoongi.
- Már hogy ne kellene - vágta rá a kelleténél egy fokkal hevesebben zöldes üstökét rázva az említett. Egy pillanatra a gondolataiba merülve hagyta, hogy a tekintete egyre lejjebb süllyedjen, és végül a másik arca helyett a szinte még szűz havat pásztázza. A halkan elmotyogott újabb szavait ízlelgetve hajtotta le a fejét. - Hiszen szeretlek.
Kijelentésére válaszképp egy halk, de meglehetősen gondterhelt sóhajt kapott. Nem várt az érzelmeik kölcsönösségének megerősítésére, hiszen már mindennel tisztában volt, amit tudni akart. Az ilyen dolgokat pedig elég egyszer kimondani, utána már minden erre vonatkozó szó felesleges. Ez a kijelentés is teljességgel értelmetlennek bizonyult, még akkor is, ha csak magyarázat szintjén működött.
- A templomhoz megyünk - jelentette ki halkan Yoongi, mintha nem akarná megsérteni a kettejük közt ismételten beálló csendet, amit kívülről az utca zajai ostromoltak, belülről pedig a kongó üresség feszítette, de mégis szinte lehetetlenül stabilan állt közöttük, mint egy súlyos üvegfal.
- Szerintem ez nem jó ötlet - repesztette meg a láthatatlan választ kettejük között a vörös. Akárhogy is próbálkozott, képtelen volt palástolni a hangjába vegyülő aggodalmat. A társa azonban egy pillanatra se figyelt fel az ebben az egy mondatban megjelenő érzéseire, talán mert túlságosan is lefoglalták a templom körül járó gondolatai. Szeretett volna ismét ott lenni, mindent újra átélni, ami ott történt, és az örökkévalóságig maradni abban a végtelenségig ismétlődő néhány másodpercben, amikor az őszi zuhogó esőben, egy kiugró erkély alatt először tudhatta magáénak a vörös ajkait. Attól kezdve szüntelenül vágyott a párnák érintésére, a karok gyengéd ölelésére, a közelségre.
- Miért gondolod ezt? - kérdezte egyenesen a másik sötét szemeibe kapva kissé kérdő tekintetét. Egy másodperc alatt el kellett szakadnia az emlékektől, hiszen akármennyire is reménykedett benne, tudta, hogy soha többé nem hozhatja vissza azt az időt. Egy röpke pillanatra megremegve fújta ki a levegőt, ezzel fehér kis felhőt szabadítva a csípős téli levegőbe. Tudta, hogy ha a jelenben is kell élnie, az égvilágon semmi gond nem érheti, amíg Park Jimin ott van neki.
- Csak mert… - kezdett bele nagy hévvel a vörös, de megakadt, mintha valami gátolta volna, hogy a nyelvére jöjjenek a szavak, amiket keres. Lesütötte a szemét, és ujjai közé vette a pólója vékony anyagát, hogy kicsit megnyújtsa, meggyűrje, mint egy lelki ismeret furdalással küzdő kisgyermek, aki édesanyjának készül bevallani valami szabályba ütköző tettét. - Te is tudod, miért.
- Nem, nem tudom - ingatta zöldre festett üstökét a társa alig érzékelhető mennyiségű idegességet csempészve a hangjába. Feszültté tette az ellenkezés, nem tudott rájönni a társa viselkedésének indokára. Mert ő rettenetesen vágyott a templomhoz, mintha valami ottani láthatatlan erő intette volna magához, aminek képtelenség ellenállni. Valami, ami kulcsa lehet a gondok megoldásának, ami mégis megadja azt a csekély esélyt az idő kerekének visszafelé forgatására. Ő miért nem érzi ezt? - tette fel magának a kérdést, de csak keserű, tehetetlen dühvel töltötte el, ha a válaszon megfejtésén fáradozott. Inkább hanyagolta az egészet, félrerakta magában, ahogy sok minden mással is tette az idők során. Egyre csak halmozódtak benne a tisztázásra váró dolgok.
- Előbb enned kéne - mondta halkan Jimin kizökkentve társát a saját tengerében való fuldoklásból. Az felemelte tekintetét a fényesen csillogó, de hamar elolvadó hópelyhekről, és egy aprót bólintott. Nem maradt energiája vitát kezdeményezni, pedig minden bizonnyal megtette volna, ha nem nyomja rá egyszeriben súlyos bélyegét az álmosság.
- Igazad lehet.
De ahogy kiejtette ajkain a két szót, lendületét veszítve torpant meg a sietős tempóból. Tekintete a vörös halovány arcán időzött, ahogy várakozón pillantott rá hátra a válla fölött. Egyetlen másodpercig tartott mindössze a felismerés. Többször előfordult már, egy-egy töredéknyi időre, hogy a kép elhalványult vagy szaggatottá vált, és akárhányszor is történt meg, mindig ugyan azzal a fájdalommal járt.
Yoongi lábai megremegtek, mintha nem lennének képesek tartani a hirtelen törékennyé vált testet, majd felmondták a szolgálatot. Egyetlen pillanatnyi villanás a valóságból, és egy kártyavárként zuhant össze, aminek kihúzták a legalsó lapját, és ezzel együtt borult az egész.
Egy perc. Két perc. Három perc is eltelt, mire feleszmélt. Mozdulatlanul állt a széles járda közepén, mereven előre szegezve a tekintetét, pontosan arra a pontra, ahol Jimin állt. Ahogy észbe kapott, tenyerével a kabátja anyagára simított, de nem volt vizes, ahogy arra számított. Csak képzelődtem.
Ahogy ezt megállapította magában, megkönnyebbülése jeléül halk sóhaj szakadt ki a száján. Gyűlölte, hogy ilyen kiszolgáltatott a fantáziájának egy rosszindulatú részének, ami mintha csak lelkének pusztulását akarta volna ördögi játékaival.
- Jól vagy? - billentette enyhén oldalra fejét a vörös, ezzel elérve, hogy tincsei az aggodalmasan vizslató szemébe hulljanak. Nem mozdult, tartotta azt a másfél méter távolságot, amit a társa jelölt ki valamilyen számára megmagyarázhatatlan oknál fogva.
A zöld hajú kényszeredett mosolyra húzta ajkait, hogy palástolja az arcára kiülő gondolatait, majd megtörte a kettejük közötti teret, és Jimin mellé lépett, aki némán követte mozgását a tekintetével. Biccentett egyet, majd kifelé fordította az arcát, hogy visszatérhessen rá a keserű és zavarodott kifejezés. Lehunyta a szemeit, hogy gyorsan kiürítse mindezt az elméjéből, és ismételten a templom felé terelte a gondolatait.
- Csak egy tíz percre szeretném, ha megnéznénk. Utána eszem.
Mielőtt a vörös bármit is reagálhatott volna, Yoongi gyorsított hosszú léptein. Tökéletesen emlékezett a repülőtértől úti céljáig tartó az útvonal minden egyes részletére, egy pillanatig se merült fel benne kérdés. Csukott szemmel is tudta volna, mikor és merre kell fordulnia. Gondolatban már milliószor végighaladt ezeken az utcákon. Lassan fél éve, hogy minden nap annak a helynek a gondolata kötötte le, ha akart volna se szabadulhatott tőle. De nem is érezte szükségesnek, hogy kizárja az életéből. Sőt, mi több, eggyé akart válni vele, és mindennel, amit hozzá tudott kötni.
A sebes lépések egyre kisebb időközönként követték egymást. Két súlyos téli csizma talpának a latyakos aszfalton való egyenetlen csattogását verték vissza a házfalak. Yoongi lélekszakadva futott, rohant, a karjai szabálytalanul mozogtak az oldala mellett, zihálása egyre erősödött. Kipirult, a januári levegőtől átfagyott arcbőrén forró könnycseppek szánkáztak végig.
Az ajkai két rövid levegővétel között is mozogtak, folyamatosan ugyan azt a két szót formázták:
- Park Jimin. Park Jimin. Park Jimin…
