Meghalhatok - BTS Hopemin (by Hagu)

- Elmész? - kérdeztem könnyes szemekkel.

- El kell mennem - a belvárosban egy sokemeletes panelház tetején álltunk, amit talán egy éve fedezhettünk fel. Együtt. De már nem igazán lesz ilyen a közeljövőben.

- De miért? - április vége volt, még pont olyan időszak, hogy pulóverben és farmerben kellett járni.

- A szüleim akarják, hogy Amerikában tanuljak - a hangjából kicsengett a fájdalom, de nem fordult felém, hogy lássam az arcát. Sötét haját cibálta a tavaszi szél, ahogy a ruhája is gyűrődött. De még mindig nem nézett rám.

- De hát…

- Jimin, elég! - kiáltása belém fojtotta a mondanivalómat. Megpördült, hogy a szemembe tudjon nézni. Szomorúságot és dühöt sugárzott a tekintete. - Ezen nem tudok változtatni! Valamint… szerintem is jobb iskola - elképedtem. Itt Szöul legjobb iskolájába jártunk. De ezek szerint a maximalista énjének ez nem volt elég. - És… nem szeretném tartani a kapcsolatot…

- Mi? - az általában szűk szemeim most kétszeresükre tágultak az utolsó kijelentésére.

- Attól félek, hogy nem tudnék beilleszkedni…. Nem tudnálak elengedni… és inkább nélküled, mint veled, de érintkezés nélkül… - motyogta, megint megfordult, de most lendületes lépésekkel indult a tetőre nyíló ajtó felé.

     Utána futottam és a placc tetején átöleltem. Megmerevedett, de nem érdekelt. A hátába fúrtam a fejem és talán utoljára szívtam be az illatát.

- Hoseok.... nekem szükségem van rád… legalább tartsuk a kapcsolatot… - a hangom el-el akadt, ahogy megindultak a könnyeim.

- Nekem is rád… de nem bírom a távolságot… sajnálom - megfordult és még egyszer, utoljára átölelt. Lágy csókot nyomott a fejem tetejére, majd otthagyott a tetőn. Azok voltak az utolsó szavai hozzám.

      Ennek már nyolc éve. Ezalatt a nyolc év alatt rájöttem, hogy én szerelmes voltam Hoseokba. Nem barátság, vagy “testvériség” volt köztünk, hanem vonzalom.  Vagyis azzal etetem magam, hogy az ő részéről is. Ráadásul azóta nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam csajozni, pasizni, de mindenkit Hoseokhoz és a róla megmaradt emlékekhez hasonlítottam. Azt hittem az idő majd elfeledteti, de nem segített semmit. Örökre az ő emlékébe fogok kapaszkodni.

- Park Jimin, gyere már, a BIGBANG koncert mindjárt kezdődik! - felriadtam a bambulásomból, de gyorsan reagáltam és odatrappoltam Jungkookhoz.

- Jeonggukkiie - gyűrtem meg az arcát gügyögve. - Nem vagy te még fiatal egy ilyen koncerthez?

- Hagyjál már, nagykorú vagyok - lökte el idegesen a kezét.

- Jólvan, nem szívatlak, csak menjünk - a nagyszínpad felé hozzánk csapódott Taehyung és SeokJin. A nyár eleje óta együtt járjuk a fesztiválokat, természetes, hogy erre is együtt jöttünk. Ez egy hazai feszt, így természetes, hogy a fő fellépő a bigbang. Elsőszámú V.I.P.- ként, természetes, hogy ott a helyem. Lehetőleg az első sorban. Úgy, hogy Taeyang izzadtsága rám csepegjen. És utána szobára vigyen. Bár az nem feltétlen muszáj, megelégszem egy csókkal is.

     Rákanyarodtunk a földes útra, és becsatlakoztunk a vonuló tömegbe. Fullasztó idő volt, ennek ellenére a legtöbb emberen BigBanges pulcsi volt. Csak én gondolok olyasmire, mint ujjatlan? Végre elértük a közönségnek kialakított részhez.

- Én inkább itt maradok hátul - motyogta Jin a tömeg szélén megállva.

- Nem bírod a tömeget,  vagy… - néztem körbe és megakadt a szemem az orvosi sátornál álldogáló szőke langalétán. - Ahh, szóval mész Namjoonozni - vigyorogtam szélesen.

- YAH! Park Jimin, fogd vissza magad! - olyan hangerővel visított, hogy az orvosi sátorból is kinéztek ránk. Az egyik igazán rémült tekintettel. Nem látta még idegesen Jint, nem meglepő, hogy beszart elsőre…

- Nyugi, nyugi, nem foglak titeket megzavarni a… - muszáj volt elhallgatnom, mert Jin eszelős, vérben forgó tekintettel, és földöntúli ordítással vetette rám magát, én viszont berohantam az embertömegbe. Hallottam még V kiáltását, hogy várjam meg, de nem foglalkoztam vele, hanem törtem előre. Ha már így bekerültem, akkor gyerünk előre a kemény blokkba. Első sorból kell néznem őket, ezt már eldöntöttem.

      És már értem… hogy miért ez a kemény mag itt elől. Mindenki mindenkit kent fel a kordonra, egymáson tiportak, és már az ájult embereket húzták ki, akkora volt a meleg. Mellettem egy pár nyalta-falta magát, le se szarva a közönséget. Másik oldalamon egy melltartós lány tombolt, az oldalára egy baromi nagy BigBang logó volt tetoválva. Mögöttem hullámzott a tömeg, előttem meg közvetlen az elválasztó kordon. És még el se kezdődött a koncert. Valaki beletépett a hajamba, egy másik egyén pedig felkent a korlátra. Ez így nem lesz jó hosszútávon. Nem vagyok épp a túl strapabíró típus.

      Egyre többször passzíroztak neki a fém korlának, és a sarkaim már felrepedtek, annyian léptek rá. A biztonságiak nyugisan sétálgattak közöttünk és a színpad között. Aztán elindult a visszaszámláló… és kevesebb, mint fél perc múlva, megjelent G-Dragon a színpadon.

       A tömeg egy emberként sikított fel, amiben a saját hangom elveszett, majd meg is szűnt, mert egy erőteljes hullám hátulról teljesen felkent a kordonra. Nem csak egy oldalról lökdöstek, hanem balról-jobbról is jöttek, ami miatt úgy éreztem, hogy kilapulok, de egy pillanat alatt elfeledtem minden fájdalmamat. Mert megpillantottam Taeyangot. Hűvös, kissé sznob, cserébe viszont elképesztően szexi tekintettel nézett végig a tömeget, egy pillanatra sem állt meg, rajtam is csak átfutott a tekintete, de nem érdekelt. Ide nézett. ERRE FELÉ nézett és én itt voltam. Most már meghalhatok, bár előtte még Hoseokot is meg kéne találnom.

- Fiam, minden rendben? - az egyik szekuritis torpant meg a kilapult testem előtt.

- Hogyne, csak menjen el - fel akartam húzni a kezem, hogy arrébb hessegessem, de épp egy nyomáskor tettem, így beszorult a két kordon közé. Artikulátlanul felüvöltöttem. - Kiszedhet, kiszedhet, kiszedhet, szedjen már ki! - kántáltam. Egy röpke tizedmásodperc alatt lökte ki a karomat a kordonok közül, de úgy, hogy belerúgott, ami újból csak egy állatias  üvöltésre késztetett. Átemelt a fém szörnyeteg fölött és a fejemet lefogva jutattott el a rácsok között, egészen az orvosi sátorig. Meg se lepődtem, hogy ide hozott, a kezem lüktetett a fájdalomtól, és kicsit sem bizalomgerjesztő pózban volt.

- Valaki nézze meg a karját - lökött át a piszkosfehér ponyvákon, majd le is lépett. Egy maszkos - minek az - orvos sietett elém, a tekintetét az alkaromra függesztve, majd az arcomra emelte és fokozatosan vált rémültté.

- Valami gond van? - pislogtam kissé bambán, mert nem a “sérülésemtől”, hanem a pofámtól vált rémültté a tekintete.

- J-jimin? Park Jimin? - kérdezte remegő hangon.

- Igen, de mi honnan is…. - lehúzta a maszkot, ami eddig takarta az arca nagy részét. Egy olyan embert tárt elém, akit már évek óta nem láthattam, de az emléke miatt, mintha minden pillanatban velem lenne. - Hoseok… - nyögtem ki.

     Hosszú pillanatokig, hosszú percekig néztünk némán egymásra. A tömeg hullámzott tőlünk nem olyan messze, a hangfalakból épp a BaeBae üvöltött, és a sátorban is zajlott az élet. De mi csak némán bámultunk egymásra. Néha egyikünk szája kinyílt, hogy mondjon valamit, de semmi sem jött ki. Nem tudom ki mozdult előbb, de Hoseok balra, én a másik oldalra billentettem a fejem és egymásnak estünk. A szája karakteres, íves vonalú volt és most az én ajkaimat tépte. A nem sérült karommal indulatosan túrtam bele a hajába, ő pedig a derekamra kulcsolta mindkét kezét. A zúzott kezem kettőnk közé szorult, és amikor közelebb akart húzni fájdalmasan felszisszentem.

- Ne haragudj, gyere, ellátom - vált el tőlem azonnal és maga után húzva indult beljebb. A rövid, de szenvedélyes csóktól kótyagosan követtem. Leültetett egy székre, és az asztalra fektette a sérült kezem. Néhány helyen megnyomkodta, ami miatt fájdalmas hörgések hagyták el az ajkaimat (az övéit csak sajnálomok), majd bekente egy krémmel, amit csak úgy a semmiből - vagy csak én bambultam el rajta - varázsolt elő, és befáslizta.

- Így majd jobb lesz…

- Mit keresel itt? - szakítottam félbe, miután elmúlt a sokk varázsa.  

- Gyakorlatra jöttem… - a tekintetét elszakította az enyémtől, zavarában a földet kezdte pásztázni.

- Csak… gyakorlatra? - nyeltem egyet.

- Egy ideje már ide járok egyetemre - felborítottam a széket, ahogy felpattantam ülő helyzetből.

- És csak most szólsz?! - tekintetem szikrákat szórt, szóval jogosan húzta összébb magát. - Eddig nem jutott eszedbe felkeresni?!

- Nem tudtam, hogy hol laksz, mi a címed, vagy egyáltalán élsz-e még - ő is felállt, és kiegyenesedett. Ijesztő volt, mert fél fejjel fölém magasodott, és egészen az arcomba hajolt.

- Mert nem voltál képes akkor bármilyen elérhetőség…. - megint az ajkai hallgattattak el. Újból a számra hajolt, most büntetlenül tudott magához rántani, hogy megerőszakolja a saját szájával az enyémet. Hezitálás nélkül ejtettem le neki az államat, amikor bebocsájtást kért, és tényleg a szájüregemben járt a nyelve. Nem csak képzeltem valamelyik vágytól túlfűtött álmomban történt mindez… itt volt előttem.

- Azt hittem - vált el hirtelen tőlem. -, hogy ha Szöulba leszek nélküled, elfelejthetlek. - A homlokát az enyémnek döntötte, úgy suttogott nekem tovább. - De még mindig szeretlek - lehunyta a szemét. Az én szám nyitva maradt. Ezek szerint… az évek során ő is ugyan azt érezte, amit én.

      Oldalra biccentettem a fejem és finom csókot nyomtam az ajkaira. - Én is szeretlek - most már meghalhatok… bár először magamhoz kéne őt láncolnom… többet nem hagyhat el.

Yongki-BBB ~ Első rész (by Nyuszi & Hagu)

Sziasztok ^^ Egy szerepezést hoztunk Haguval, ezúttal egy YongKi shippel (You're beautiful-t látott doramások előnyben, de igazából nem hiszem, hogy annyira fontos lenne :D)

Korhatár: +16

Figyelmeztetés: Szexuális zaklatás (kis mértékben)

Szereposztás: Yonghwa - Hagu, Hongki - Nyuszi

~ Nyuszi

Yonghwa: Újabb szeptember, újabb év, újra az iskolapad. De jövőre ez már más lesz. Végre végzős lettem. Nem mintha annyira rossz lenne nekem a suliban, de már annyira unom. Sóvárgok a változásért. Bár idén lesz egy kis minimális, mert így utcsó évre kapunk egy új osztálytársat. A srác elméletileg eddig minden zenei sulit megjárt és most a miénkbe jön. Kirúgatták, vagy mi az oka, hogy járja az iskolákat? Mindegy annyira nem is érdekel. 

Reggel az egyenruhámért nyúltam, amit szerencsére csak ünnepekkor kell viselni a suliban, bár így is piszkosul utálom. A szüleimnek is csak futólag köszöntem a konyhában, és a húgom fejére is csak egy puszit nyomtam, majd léptem is a suliba, mert idő volt. Sosem aludtam el vagy ilyenek, de egyszerűen olyan lassú voltam reggelente, mintha visszafelé mozognék. Most sem volt másképp, ráadásul nem tudtam az úton se rávenni a lábaimat a gyorsabb mozgásra. 

Mikor végre elértem a sulit, már rég kezdődött az évnyitó, magyarul a lehető legészrevétlenebbül kellett az osztályom utolsó soraihoz sétálni az udvaron.

Hongki: Megint a szokásos szöszmötölés egy újabb iskolával. Nem értem, minek az egész, úgy se maradok tovább fél évnél. Az eddigi rekordom is két egész év volt egy helyben, nem mintha szerettem volna az iskolát, csak másképp alakultak a dolgok, mint a legtöbb helyen. De ez is elmúlt, és onnan is újabb helyre kerültem.

Ez most az utolsó iskolai évem. Azt gondoltam, majd vegyes érzelmekkel állok neki, olyan csapongó módon, de úgy látszik tévedtem. Ugyanis már-már unottan gondoltam előre az egészre, ahogy ott egyedül ücsörögtem a leghátsó padban rá kellett eszmélnem, hogy egyszerűen hidegen hagy.

Yonghwa: Az egész osztály csürheként csörtetett a termünkbe és nekem - mint utolsó érkező - fel se tűnt, hogy bent van az új osztálytársunk. Aki ráadásul az én helyemre ült le. Megtorpantam előtte. Nem reagált semmit, unott fejjel bámult előre, mire én csak vállat vonva ledobtam magam mellé.

Hongki: Nem nagyon érdekelt, mi folyik körülöttem, egyre inkább úrrá lett rajtam az unottság. Az egyik kezemen megtámasztottam a fejem, és úgy bambultam a heves gesztikulációval magyarázó tanárra, de nagyjából nem is észleletem semmit abból, ami történt. Mondhatni nyitott szemmel aludtam.

Yonghwa: Nem szól hozzám. Miért nem szól hozzám? Valamit tettem ellene? Nem is ismerem. Nem tetszik neki a fejem? Az nem valószínű, túl jóképű vagyok.  Néma? Nem hiszem, elvégre ének szakon vagyunk. Akkor meg miért nem szól hozzám?

Csak felé fordultam és a száját szuggeráltam. Hozzám fog szólni.

Hongki: Magamon éreztem az újdonsült padtársam tekintetét. Nem tudom, hogy néz ki, mert nem néztem rá. De a parfümjét éreztem minden egyes levegővétellel, erős volt, de nem annyira, hogy kellemetlenül fojtogató legyen. Mindenesetre engem bámult, de eszem ágában se volt ránézni, "már csak azért se" alapon, ami olyan jól passzolt az egész életemhez.

Yonghwa: Olyan mereven bámultam rá, hogy szinte sugarak lövelltek ki a szememből. Az első reakciója, ami arra utalt, hogy észrevett, a szeme tikkelése volt. Megkímélem, nem csak egy pontot fogok bámulni.

Lustán végigjárta a tekintetem a srác arcát és rá kellett jönnöm... hogy igencsak tetszetős. Sőt, kifejezetten kellemes látvány, és éppen az esetem volt.

-  ...Kedves diákok, mint észrevették, van egy új osztálytársatok. Lee, kijönne kérem? - szólt a tanár.

Hongki: Nagyon hosszú ideig tartott, mire felépítettem annyira a koncentrációmat, hogy megértsem a tanár kérését. Beszívtam a levegőt, majd mint egy lassított felvétel felálltam, és zsebre vágott kézzel kibattyogtam a kis emelvényre az idősödő nő mellé. Egy pillantást vetettem az osztályra, azzal a tudattal, hogy úgy se fogok egyikükre se emlékezni egy év múlva. A tanár egy kedvesnek szánt, de igencsak erőltetett mosollyal pillantott rám, mintha arra várt volna, mikor tör ki belőlem az, ami miatt már ez a tizenharmadik iskolám életem során. Megköszörülte a torkát, és felszólított, hogy mutatkozzak be az osztálynak. Elhúztam a számat, mert megint ezt kell játszanunk. Megnyaltam a kiszáradó felső ajkam, majd nagyon halkan, szinte alig hallhatóan kezdtem beszélni.

- Lee Hongki vagyok, 18 éves diák, köszönöm, hogy itt lehetek - ahogy befejeztem meglehetősen szűkszavú beszédem biccentettem egyet, majd a tanár engedélyét meg se várva visszaslattyogtam a helyemre.

Yonghwa: - Tyű, de sok volt ez... - szaladt ki a számon a gúnyos megjegyzés akaratlanul is. Hongkin kívül mindenki felém kapta a fejét, de ő mintha meg sem hallotta volna. Ahelyett, hogy összehúztam volna magam, csak kiegyenesedtem és szembenéztem velük. - Miért, szerintetek ez elégséges információ?

Hongki: Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy hozzászóljak. Tudom, hogy arra pályázik, hogy kibillentsen, felidegesítsen, de nála elszántabb embereknek se sikerült. Derűs mosoly futott át az arcomon a nevetséges helyzet gondolatára, hogy valaki ilyen gyengén indítson, de továbbra se néztem rá. Nincs az az isten.

Yonghwa: Az osztály néma csöndben maradt.

 - Áh, ne legyetek már ilyenek. Maga se tanárnő? Nem hívja vissza Lee urat? - a tanár csak hebegett-habogott a kirohanásomra, de semmit sem tett. - Ennyi gyíkot - dőltem hátra összefont karral.

Hongki: Minden tekintet rám és a padtársamra szegeződött. Én a fejemet két kézfejem felső oldalán pihentetve bambultam ki az ablakon, mintha tudomást se vennék a világról. Az idők során megtanultam együtt élni azzal, hogy állandóan néznek, és már kicsit sem zavart.

- Szánalmas - formáltam szinte némán az ajkaimmal.

Yonghwa: Még mindig őt bámultam, ezért észrevettem az ajkai mozgását. - Ohó - hagyta el a számat, attól függetlenül, hogy mit is mondott. Így kell ezt csinálni. Elégedett mosollyal az arcomon dőltem hátra.

Hongki: Tikkelt egy újabbat a szemem, mikor meghallottam a győztes felszólalást. Nem hallotta amit mondtam, pedig ez lett volna a cél. Ehelyett most örül a fejének, hogy sikerült szóra bírnia. Azt hiszem, egy pillanatra sikerült kizökkennem, és némileg fel is idegesítenem magam. Halkan mély levegőt vettem, hogy ne reagáljak semmit. Tilos. Tovább bambultam, mintha mi se történt volna. Ha reagálok, elveszítem a kis párbajunkat.

Yonghwa: - Úgy se bírtad volna sokáig - cukkoltam halkan, hogy csak ő hallja. - Az én vonzerőmnek senki sem tud ellenállni - semmi reakció. - Igaz még rám se néztél, nem is tudod milyen jóképű va...

- Befogná ott hátul?! - úgy látszik a tanár Hongki helyett is ideges volt.

- Hogyne, de épp segítek beilleszkedni Leenek - intettem vidáman a tanárnak, majd fordultam is vissza.

Hongki: Jóképű? Ekkora pofával nem tudom kit érdekel. Még ha a világ leghelyesebb pasija is. Vagy csak velem ilyen? Végül is nem lenne példa nélküli. Valahogy az átlagosnál több embernek viszket a tenyere az arcom látványától. De elviselem, ha megvernek, nem hisztizek, úgyhogy nem is szállnak rám hosszabb ideig.

Most se terveztem másképp. Inkább ignorálom a srácot, még ha a heréimtől akar megszabadítani, akkor is.

Yonghwa: Na jó, szóval, ha nem figyel rám akkor, ha szavakkal bánok... akkor fog figyelni, ha tettekkel. Előre fordultam, mintha letettem róla, de a kezemet a combjára tettem és apró simításokat végeztem.

Hongki: Egy szemrebbenésen kívül nem reagáltam semmit, pedig rendesen meglepett tettével. Letapizott, mint valami lánykát. Mint valami ribancot. De nem reagálhatok. Muszáj elviselnem, különben ő lesz a győztes, és akkor még jó hosszú ideig szívhatok.

Yonghwa: A simogatásokkal egyre beljebb és feljebb értem, míg végül a nadrág szúrós anyagán keresztül már a férfiasságát izgattam. Erre már muszáj lesz reagálnia, legalábbis testileg.

Hongki: Mi a retek? Ez nem szimpla tapizás, hanem molesztálás... Megköszörültem a torkom, majd egy határozott mozdulattal felálltam a padból - majdnemhogy feldöntve azt-, és elindultam a terem ajtaja felé. A tanár kérdő tekintete követett végig, de nem szóltam, amíg nem kérdezett kissé megrökönyödve.

- Elnézést, Lee, hova megy?

- Mosdóba, hölgyem - biccentettem, majd válaszát meg se várva lenyomtam a kilincset. Hhh. Ez az ember nem normális. Pont neki kellett mellém kerülnie? Levágtam magam a terem előtti padra, és vártam.

Yonghwa: HÁ! Tudtam, hogy ezt nem fogja bírni. 

- Tanárnő muszáj lesz vele mennem, nem tudja hol a mosdó - a válaszát meg sem várva pattantam fel a helyemről és rohantam ki. Hol lehet? Itt ült az ajtó melletti padon. - Szevasz - torpantam meg és lehelyeztem a seggem mellé. - Folytassam?

Hongki: Nem reagálhatok rá, nem szólalhatok meg, mert ha tiltakozok soha többé nem szakad le rólam. Az ilyen szadista mocskoknak csak az okoz örömet, ha az áldozatuk tiltakozik. Nyilván... Gusztustalan ez a fajta.

Elhatározásom szerint nem is tettem semmiféle mozdulatot, és néma maradtam. Csak unjon meg és szálljon le rólam.

Yonghwa: - Hallgatás beleegyezés - vontam vállat néhány pillanat után. Újra az öléhez nyúltam, de a kezem megállt a levegőben és bevillant valami. 

- Basszus - kaptam a fejemhez. - Sajnálom - fordultam előre és néma ismerősömre nem mertem pillantani. Basszus, hogy csinálhattam ezt? Mint valami perverz. - Jézus - ráztam a fejem már nevetve. - Biztos valami őrült perveznek tartasz. Pedig én a finomabbak közé tartozom - hintettem egy finom kis figyelmeztetést a mondanivalómba. - Üdv a suliban - tettem még hozzá így utoljára és már indultam is vissza a terembe, de Hongki megragadta az egyenruhám ujját. Meglepődve fordultam vissza és a szemeibe bámultam.

Hongki: Végre láthattam az arcát. Kíváncsivá váltam, miután végre feladta a férfiasságom kerülgetését, és némi emberséget mutatott felém. Egy pislogással mértem végig az arcát, majd elengedtem az ingujját, ezzel némán jelezve, hogy ennyit akartam.

...tényleg jóképű.

Yonghwa: Csak... ennyi. Hát jó. Csendben sunnyogtam vissza a helyemre a teremben, de végül Hongki székére huppantam le. Úgy se jön már vissza, nyugodtan ülhetek.

Hongki: Könnyed sóhaj futott ki az ajkaim közül, majd elnyúltam a terem előtti padon. Nem épp a legkényelmesebb fekhely, de nincs kedvem visszamenni. Úgy se érdekel, mit kapok érte, előbb-utóbb innen is eltanácsolnak.

-- Délután --

Yonghwa: Viszonylag közel lakok a sulihoz - mert ugye gyalog járok - de ott a környező panelház-erdőben. Vagyis az osztálytársaim nagy része nem arra lakik. Ezért is lepődtem, amikor hazafelé menet megpillantottam a 10 méterrel előttem sétáló Hongkit. - Hé, Lee, mit keresel a lepratelepen? - kiáltottam utána.

Hongki: Tényleg nem tartott tovább két másodpercnél, de reflexből megtorpantam. Szerencsére aztán gyorsan reagáltam, és már lendítettem is tovább a lábaimat.

Hogy került ide pont ő? Egy osztálytársammal futok össze, és az pont ő... Vagy lehet, hogy volt más is, csak nem ismertem fel? Az igazat megvallva, az övén kívül egyetlen egy arc se rémlik a teremben ülőkéből (ami nem is meglepő, tekintve, hogy... nos... úgy ért hozzám már az ismertségünk első néhány percében). Bár a nevét neki se tudom.

Gyorsítottam a lépteimen, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, de ezt nagyjából már ott elszúrtam, hogy megálltam, mikor megszólított.

Yonghwa: Megállt. Oh, megállt. Ez egy reakció. Tőle. Felém. Ez igazán érdekes. - Ezek után már nem hagyhatsz figyelmen kívül, Lee - gyorsítottam a lépteimen és be is értem. Nem volt sokkal alacsonyabb nálam, de azért meglátszott a különbség. - Semmi? Hát semmi - vontam vállat. Ez után nem szóltam hozzá. Csak mellette sétáltam.

Hongki: Aish, most követni fog? Valamiért annyira felidegesít... Nincs jó napom. Általában könnyen veszem az ilyen átlépni való akadályokat, mint amilyen ez a srác is. Csak meg kell nyugodnom.

Előre szegeztem a tekintetem, és szigorúan az utat néztem. Még véletlenül se pillantottam fel rá. Ha sétálok így egy darabig, meg kell hogy unja. Csak csatangolok egy kicsit a környéken, maximum egy óra és lekopik.

A remekül kiötlött tervem azonban sokkal hamarabb került meghiúsításra, mint arra bármikor is számítottam volna. Az ég ágyúlövés-szerűen kezdett dörögni, és kövér vízcseppek hullottak a nyakunkba, amik nem mellesleg baromi hidegek is voltak.

Yonghwa: - Nem akarok tolakodó lenni - bámultam fel az égre. - De két saroknyira lakok innen, és ha nem akarsz megfázni, akkor fel is jöhetnél hozzám. - Hongki természetesen most se tisztelt meg azzal, hogy rám néz. - Otthon vannak a szüleim, megerőszakolni nem foglak. És énekesként ciki, ha torokgyuszit kapsz - próbálkoztam az aduásszal.

Hongki: Sajnos muszáj volt igazat adnom neki. Messze elkószáltam a lakásomnak még csak a környékétől is, mire hazaérnék valószínűleg nem csak a torkom fájna, hanem egy tüdőgyulladást is összeszednék. De természetemnél fogva késztetést éreztem arra, hogy ellenkezzek. Úgy látszik, hogy nálam ez az ösztön minden egyebet a földbe döngöl.

- Szerinted miért rúgtak ki eddig minden zeneiskolából, ahova jártam? - szaladt ki belőlem a gúnyos hangsúlyú kérdés. Csak utána jöttem rá, hogy megszólaltam. Éreztem, hogy elönti az arcomat a vér, sőt még a fülem hegyébe is jut. Ezt elszúrtam.