Don't Care (SuChen) - Care Sorozat

Sziasztok! ^^ 

Nem olyan rég jött az ötlet, hogy elkezdjek egy novella sorozatot, elég légből kapott, de nekem nagyon megtetszett. 

Az egésznek az a lényeghez, hogy történetben nem kapcsolódó novellákat hozok, amik azért alkotnak sorozatot, mert az előző egyperces mindig a következő címét/témáját is megemlíti a végén. (Remélem érthető volt xD)

Gyorsan össze is hoztam az első részét, jó olvasást hozzá! 

Az első, kissé szomorkásabb hangulatú lett az elején, de természetesen Happyend a vége, ahogy a SuCheneknek illik végződnie! 

Tessék figyelni a kiemelt mondatot, ami a következő novella témáját jelöli! 

Care 1/4 - Don't Care

Páros: SuChen

Korhatár: 14-16+

Hossz: Egyperces

Hagu

Igen, tudom, hogy ez már a kétségbeejtő kategóriába tartozik. Lassan több, mint nyolc éve próbálkozom nála, de eddig minden alkalommal visszautasított. 

Gimiben kezdődött az egész, amikor ő kilencedikbe kezdett el járni, én pedig egy év híján végzős voltam. Az első pillanatból kezdve odáig voltam érte, először csak a megjelenéséért, majd miután megismertem, az egész lényéért. Akkor, félévkor próbálkoztam be nála, de kegyetlenül elutasított. Onnantól kezdve minden alkalommal ugyanazt tapasztaltam, mint legelőször. 

Emlékszem, az egyik legjelentősebb elutasítás az volt, amikor nem egyedül hívtam el randira. Felkértem egy színésztársaságot és egy csomó sminkest, hogy csináljanak egy csomó Suhót. Borzasztóan nehéz volt, a casting napokig tartott, a bogaraim betanítása is a színészeknek, plusz nagyon macerás volt megcsinálni a maszkírozást. Nem is akarok visszagondolni, hogy nekem ez mennyi pénzbe került. Az biztos, hogy utána kongott a bankszámlám, és fél évre be lettem zárva egy gyorsétterembe, hogy vissza tudjam fizetni a szüleimnek a kölcsönkért pénzt. 

Visszatérve a meghívásra. Egymás után, több Suho kereste meg Chent, én is köztük voltam, valahol a közepén, elhívtuk egy vacsorára, de nem vártuk meg a válaszát. Majd az utolsó leültette egy padra, és körülálltuk. Tisztán emlékszem, hogy azonnal az én tekintetembe bámult, hezitálás, gondolkodás nélkül, és kimondta az ominózus mondatot. 

- Joonmyun, már ezerszer megmondtam – az arca ilyenkor mindig teljesen megváltozik, mintha egy maszkot venne magára – Nem érdekelsz. 

Megszokhattam már a visszautasításokat, de ez akkor valahogy mellbe vágott. Hogy mennyit szenvedtem érte, de úgy látszik ez nem elég. Ez nem elég ahhoz, hogy elnyerjem az ő érdeklődését. A Jégherceg figyelmét. 

Később ugyanarra az egyetemre kerültünk, igaz, két különböző szakra, de én két évvel később kezdtem, ezért szerencsére volt néhány közös óránk. Ott is folyamatosan ostromoltam, de minden alkalommal csak rázta a fejét, és közölte, hogy semmi esélyem. Az egyik meghívás egy ilyen órán történt. Valamin kicsit hangosabban beszélgettem a padtársammal, ezért a prof felszólított, hogy mondjam el az osztály előtt, ha fontosabb, mint az óra anyaga. Igen, ez egy kissé gyerekes megoldás, de nem ellenkeztem, fogtam magam, és kiálltam a pódiumra. 

- Nos, arról váltottunk pár szót Xiuminnel, hogy hogyan tudnám randira hívni Jongdaet – kezdtem a szövegelésemet. 

- Oh – szúrta közbe a tanár, aki lassan nagyobb zavarban volt, mint én. 

- Szóval, mivel itt az alkalom, megkérdezem – kerestem a tekintettemmel Chent, akin megint az az ismerős maszk volt. – Eljössz velem vacsorázni? 

Akkor nem válaszolt, mert ő – velem ellentétben – szégyellős típus volt. De az előadás után megkaptam a magamét. 

- Bocs, de továbbra sem érdekelsz. 

Most pedig itt vagyunk a nagybetűs Élet torkánál, egy multicégnél dolgozunk, és továbbra se adom fel. Hátha megjön végre az a bizonyos esély, ami nagyon késik az én esetemben. 

- Suho! – szórakozottan kaptam fel a fejemet, miután meghallottam a becenevemet. Épp egy újabb hódítási technikát dolgoztam ki, amit később alkalmazni akartam Jongdae esetében. 

- Mondjad – azonnal eltűnt a szeleburdi személyiségem, és előbújt a megfontolt üzletember. Elég magas pozícióba lettem besorolva a cégnél, hisz majdnem fullosan diplomáztam. – Nem fogom átvenni a részedet, csak azért, hogy el tudj menni dugni egyet Baekhyunnal, Chanyeol – villantottam rá a szemem. 

- Nem is erről lenne szó – vakarta a tarkóját az óriás, és látszott rajta, hogy ez is tervbe volt véve. – Chen hív.

- Jongdae? 

- Igen, Chen – velem ellentétben, ő kiválóan, hiba nélkül végezte el az egyetemet, ezért jóval felettem dolgozik, annak ellenére, hogy ő a fiatalabb. 

Megköszöntem Chanyeolnak, hogy értesített, majd összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam az irodába, hogy megtudjam mit szeretne, meg persze, hogy kipróbáljam rajta az új ötleteimet. 

Az irodája a kilencedik emeleten van, eggyel lejjebb, mint az igazgatóé. Ez is ilyen státuszszimbólumhoz hasonló dolog nálunk. Én például a hetediken vagyok, kettővel a szimpla alkalmazottak fölött, de még nem az igazán tehetősek között. Nem egy vasszigorú hierarchia, egyszerűen csak Koreában mindenki hajt, hogy jó munkája legyen. Úgy látszik, hogy én ezt (a magam hét emeletével) nem tettem. 

Megtorpantam a lépcső közepén, a hetedik és a nyolcadik emelet között félúton. Lehet, hogy ez lenne a gond Jongdae-nél? Hogy nem hajtottam eléggé? Hogy nem tettem oda teljesen magam, ezért nem volt lehetőségem? Nem voltam elég elhivatott, nem hoztam ki a maximumot magamból? De ez hülyeség. Mindent megtettem, ami tőlem tellett. Akkor...?

Lassan leereszkedtem, és leültem a lépcső szélére. Néhány rohanó ember rám pillantott, majd sietett tovább a dolgára. 

Ez a sok szenvedés nem volt az, amit hajtásnak lehet nevezni? Sosem leszek elég neki? Kavargott a fejemben az összes ’nem érdekelsz’ mondat, az olyan dolgok, amik csak az önbecsülésemet rombolják. 

Próbáltam összeszedni magam, és folytatni az utamat, de valahogy nem volt erőm megtenni az első lépéseket. Csak szenvedtem ott magamban a lépcsőn, és csak arra tudtam gondolni, hogy én sosem leszek elég. Az, amit teszek, sosem lesz elég. Én mindig a középső, de nem elég kategóriába fogok tartozni. Azok közé, akiknek pont nem jut ki a jóból. Én pont az vagyok, aki éppen lemarad a dolgokról. Aki éppen lemarad a boldogságról, mert nem elég hozzá. 

Csak sikerült továbbindulnom, de csak úgy tudtam mozogni, mint egy zombi. Mintha minden boldogságot kiszívtak volna belőlem, csak egy egyszerű váz maradtam. Erőtlenül csattogott a tenyerem Jongdae irodájának ajtaján. 

- Gyere be! – hallottam a másik oldalról. Lassan nyitottam ki az ajtót, de sebesen csuktam vissza, mert emlékeztem, hogy ez az egyik hóbortja Chennek. 

- Miben segíthetek? – fordultam meg, de arra nem számítottam, hogy a következő pillanatban neki leszek lökve az előbb említett tárgynak, és erőteljesen meg lesznek erőszakolva az ajkaim. Ráadásul Jongdae által. 

Pedig pont ez történt. Szorosan hozzám simulva csókolt, mintha valamit kiszívna belőlem. Vagy éppen valamit visszapasszírozna volna belém. Talán épp azt, amit az előbb elvesztettem. 

Mikor épp ellazultam volna, és elengedtem volna magam, elvált tőlem, és a szemembe nézett. Semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hiába mondják, hogy az a lélek tükre. Nyeltem egyet, mert kezdett kínos lenni a szituáció, de elmúlt ez az érzésem, mert lassan felderült az arca. 

- Joonmyun - hajtotta a fejét a mellkasomra. - Végre igent mondhatok neked… - motyogta. Az ujjai felismerhetetlen mintákat rajzoltak az oladalamra, ami miatt megborzongtam, természetesen jó értelemben. 

- Tessék? - rontottam el a pillanatot, mert a vállánál megragadva eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Miről beszélsz? 

- Annyi ideje - fogta meg a kezemet, lefejtette a válláról, majd magával húzott. Leültettet a fotelébe, majd az ölembe ült. Még mindig nem igazán tudtam felfogni a szituációt, ezért csak hagytam, hadd irányítson. - vissza kell fognom magam, hogy ne vágjam rá minden meghívásodra, hogy igen, igen, akarom - magyarázta. Nagy szemeket meresztettem rá, mert erre életemben nem gondoltam még. Ő csak felnevetett, majd megcsípte az arcom. - Annyira aranyos vagy - mondta kacagva, majd hangerő, amivel beszélt, folyamatosan csökkent, akárcsak a távolság közöttünk. - És annyira szeretlek - suttogta közvetlenül az ajkamra, de mielőtt még ráhajolt volna, eltoltam magamtól. 

- Tessék? - kérdeztem ismételten. - Hogy történt ez? Mi ez a megváltozás? - pislogtam nagyokat. Most estem bele egy hatalmas önértékelési gödörbe. Nem akarok lejjebb zuhanni, ha ez csak egy szimpla átverés. 

- Suho - nézett rám komolyan Jongdae. Éreztem, hogy most jobb, ha elhallgatok, és nem teszek semmit, mert sokat fog beszélni. - Mindig is szerettelek, és tiszteltelek. De tudod kiket tiszteltem még betegesen? - óvatosan megráztam a fejem. - A szüleimet. - Ennél a pontnál mintha minden megvilágosodott volna. Leesett, hogy miért volt néha olyan furcsa, hogy annak ellenére, hogy mindig elutasított úgy viselkedett velem, mint aki oda meg vissza van értem. Mert tényleg az volt. Tényleg odáig volt értem. Csak sok dolog akadályozta abban, hogy beleegyezzen. - És náluk nem léteznek homofób emberek. Egyszerűen nem tudtam ellentmondami, vagy hazudni nekik… - nem vártam meg, hogy végezzen a rövid történetével, megragadtam a tarkóját, és lehúztam egy szenvedélyes csókra. 

- Nem kell magyarázkodnod - engedtem el az ajkait, de nem távolodtam el tőlük. - De mi történt, hogy most ekkorát léptél? 

- Megembereltem magam - vont vállat. - Eddig tartott - mintha egy kis fájdalom csillant volna a szemében. Azt hittem, hogy én szenvedtem évekig, de neki sokkal jobban fájhatott. Megtagadni saját magától a szenvedélyt, csak az élősködő szülei miatt, én biztos beleőrültem volna, de ő évekig küszködött. Nem is tudom ki a férfi ebben a kapcsolatban… 

- Semmi baj - simítottam meg a gyönyörű arcélét. - Az a lényeg, hogy most együtt lehetünk… Na? - Vontam fel a szemöldökömet játékosan. Újra rám nézett, miután feleszmélt a mélabús bambulásból. - Meghívjalak megint randizni? - vigyorodtam el. 

- Kérlek! - ragyogott fel a tekintete és közelebb csúszott hozzám. 

- Kim Jongdae - fogtam meg a kezét. - Eljössz velem vacsorázni? - villantottam rá a fogam fehérjét. Boldogan, kapkodva bólogatott, miközben úgy vigyorgott, mint egy félőrült, annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy mit fogok kérdezni. Én is hasonlóan nézhettem ki, mert tudtam, hogy nem hangozhat el a “nem érdekelsz” mondat. 

- Igen - vetette a nyakamba magát, ami kissé nehéz volt, mert az ölemben ült. Átkaroltam a keskeny derekát, és én is hozzábújtam. Úgy ültünk ott nyugisan, mint akik már évek óta együtt vannak. Lehet, hogy az is volt, hisz évek óta kölcsönösen szeretjük egymást (Bár erről csak ő tudott). 

- Vissza kéne mennem dolgozni - szakítottam meg a boldog pillanatot. 

- Vissza - egyezett bele.

Rajtam csüngött, amíg elvonszoltam magam az ajtóig, nagyon nem akartam menni, ő sem akarta, hogy távozzak, de sajnos hívott a kötelesség. 

Megragadtam a derekát, és még egy utolsó észveszejtő csókra húztam magamhoz. Úgy támadtam a puha ajkait, mintha le akartam volna tépni őket, de minden durvaság mellett az összes gyengédségemet és szenvedélyemet belesűrítettem, hadd remegjen a térde, és jöjjenek elő azok a bizonyos pillangók. 

- Vigyázz magadra - mondta, miután elvált tőlem. Megszédülten nézett, teljesen elbódítottam, nem valószínű, hogy ez után, délelőtt, képes volt dolgozni. Mondjuk én is csak rá, és arra tudtam gondolni, hogy végre az enyém lett. 

- Persze - villantottam rá egy aranyos mosolyt, majd egy rövid puszi után távoztam a szobából.

Szülinap

 Sziasztok!
 Furcsa módon nem egy yaoival érkeztem, hanem egy heteró történettel, amit egy nagyon jó barátnőmnek írtam szülinapjára.
 Boldog Szülinapot, Norci!

A fiú türelmetlenül várakozott az iskola előtt, látszott rajta, hogy borzasztóan ideges, és legszívesebben nem itt lenne, de egy - számára -, olyan személyre várt, akiért bárhova elmenne. Akár egy ilyen suliba is. Idegen volt neki a környezet, hisz ő a város, sőt talán az ország, legelitebb iskolájába járt, míg ez egy elhagyatott, veszélyes környéken álló, névtelen suli. 

A diákok elkezdtek kiszállingózni az épületből, sokan megbámulták az előtte várakozót, nem ebbe a környezetbe való volt. Nem is volt szabad ott lennie, tilosban járt, de bármint megtett volna a szerelméért, azért a lányért, akit most várt. De egyszerűen nem jött a személy.

A srác kezdett ideges lenni, folyamatosan nézelődött, topogott, a tekintetével a kedvesét kereste. Lassan már senki sem távozott az iskolából, de még mindig nem találta a személyt. 

NamJoon megelégelte a várakozást, hosszú, nyújtott léptekkel indult a kapu felé, a portásra nem hallgatva, bement az öreg épületbe. 

Hirtelen nem tudott mit reagálni, az arcába villant az a kosz és bűn, ami az iskolából sugárzott. A sok piszok alatt ott volt a régi dicsőség, de annyira elfedte az évek során felhalmozott piszok, hogy már lehetetlen lett volna, hogy újra a régi fényében csillogjon. Eredetileg egy romantikus vacsorát szánt ajándékba, de úgy gondolta, jobb lenne egy másik iskola. 

- NamJoon! - a fiú a hang felé fordult, végre megpillantotta azt, akiért idáig jött. 

- Norah - vidult fel azonnal, majd odarohant hozzá. Mikor odaért, átkarolta a derekát és a hajába hajolva ölelte magához. - Hol voltál eddig? - tolta el magától, hogy az arcát lássa. 

- A tanár szabott rám feladatot, ne aggódj - legyintett, szerényen mosolyogva a lány. 

- A szülinapodon? - NamJoon hangja elhalkult, egészen mély lett. Megejtett egy dögös mosolyt és közelebb hajolt a lányhoz. - Hát, hogy gondolta ezt? - duruzsolta az ajkaira, majd lágy csókba vonta. Norah megremegett a karjai között, majd óvatosan átkarolta a nyakát és visszacsókolt. 

- Boldog szülinapot - vált el NamJoon és aranyosan mosolygott a szerelmére.

Borders - NCT Taewin 18+ (by Hagu)

 Aztakurva (bocsánat). Hát idáig is eljutottam, ez az első önálló smutom.
Áhh el sem tudom mondani mennyire boldog vagyok, hogy ez elkészült. Van ahol borzasztóan tetszik, de vannak olyan részei is, amiket borzasztónak találok. Remélem ti azért élvezni fogjátok!

Cím: Borders
Páros: TaeWin
Korhatár: 18+
Író: Hagu

Sosem voltam tisztában az emberi normákkal. Sohasem tudtam, hol van a határ, mindig udvariatlan voltam, örökké az emberek agyára mentem a saját stílusommal. Ez főleg Koreában volt probléma. Egy amerikai is udvariatlannak gondolt, hát a koreaik mit gondolhattak rólam? Amikor közöltem a családommal - minden gátlás nélkül, természetesen -, hogy meleg vagyok, azonnal kitettek a családi házból, hogy “Sátán, tűnj innen”. A vallásunkat is folyamatosan tagadtam, beszóltam a tiszteletesnek, minden parancsolatot akaratlanul is megszegtem, de egyáltalán nem tűnt rossznak. Nem igazán értettem meg, hogy mit mondok rosszul. Sosem tudtam, hol van a határ, mit szabad és mit nem. Van, akinek ez borzasztóan szimpatikus tulajdonság, van, akinek ez a világ vége. Ez engem ráadásul a végsőkig sem izgat. Imádom a jellemem, a saját tudatlanságomat, és hogy ez a tulajdonság a lehető legkevésbé hátrányos.

Szombat reggel arra ébredtem, hogy pizzát akarok enni. Nagyon. Borzasztó késztetésem volt, csak úgy a semmiből tűnt fel, és totál ok nélküli volt. De nekem muszáj volt pizzát ennem. Akár reggelire is.

Egy koszos lyuknyi lakásban lakok a belvárosban egy panelház nyolcadik emeletén. Csak ennyire volt pénzem miután kitagadtak a szüleim. Igaz, utána megszívtam magam pénzügyileg, de a szívemhez nőtt ez a lakás, mert minden szennyet itt éltem át az eddigi életemben, és már fura lenne máshol lakni. Legjobb barátnőm, Hani kisbabáját is itt segítettem világra. Ebben a penészes kis egérsarokban. A gyerek egészséges, én nem vagyok allergiás a penészre, úgyhogy maradhatok itt.

Kinyúltam magam mellé az éjjeliszekrényre, hogy fel tudjam hívni a közeli pizzázót. Az évek során annyiszor láttam a számukat a hazafelé vezető úton, hogy már fejből tudtam, de a biztonság kedvéért utána néztem az interneten.

Annyira azért nem vagyok vastag, hogy saját internetkapcsolatom legyen, de a szomszédban lévő gyorsétteremé elér a lakásomig, ezért rajtuk élősködöm.

- Jónapotmitadhatok - hadarta bele a telefonba egy női hang. Hát ezeknek sincs ideje.

- Csá - köszöntem bele a telefonba. Ha ők sietnek, akkor én egész ráérősen beszélhetek. - Egy harminchat centiset kérnék - magyaráztam lustán.

- Mi legyen a feltét? - ő is visszavett a gyorsaságából, mert érezhette a stílusomból, hogy velem nem fog gyorsan dűlőre jutni.

Sokáig variáltam a feltétekkel, legalább egyszer megváltoztatva, majd vissza mindegyiket, mire végre elengedtem, és leraktam. Nekem se veszik fel többször a mobilt.

Vasárnap lévén nem sok dolgom volt, a munkahelyem ilyenkor zárva van és a modellügynökség sem keresett egy ideje, talán ők azért, mert a legutóbbi interjún egy kissé elengedtem magam udvariasság ügyileg.

Felvettem az először a kezem ügyébe kerülő farmert és barátait, hogy azért normális fejjel meg öltözettel fogadjam a pizzafutárt, mert az is lehet, hogy jóképű lesz. Meg kell adni a módját. Viszont ha csaj, tuti nem fizetek neki.

A tükör elé állva beletúrtam a hajamba, és megállapítottam, hogy megint a végleteket ütöttem meg. Vagy kibaszott szexi vagyok ezzel a stílussal, vagy senkinek sem jön be ez a lepukkant,  rosszfiús, díszbuzi kinézet. Inkább nem is kéne foglalkoznom a külsőmmel, csak rossz dolgokra jutok vele kapcsolatban. De valahogy mégis ott ragadtam a tükör előtt, szórakozásból kihúztam a szemem, beállítottam a hajam és olyan ruhákat kerestem, amiben ellenállhatatlan vagyok. Csak a magam szórakoztatására csináltam, nem gondoltam, hogy később milyen szerencsém lesz vele. Arra riadtam, hogy fülsértően üvölt a kapucsengő. Idegesen trappoltam oda hozzá és beleszóltam.

- Nyolcadik - nyomtam be a gombot, hogy beengedjem. Amíg a futár felmászott, én arrébb rugdostam a cipőket, vagyis ez volt a tervem, de azt egy pillanatig se hittem, hogy csaknem fél perc múlva már a bejárati ajtón kopognak. Elég fitt lehet a kiszállítóm.

- Megyek, megyek már - kiáltottam neki és a széthagyott cuccaim között manővereztem az ajtóhoz. - Itt vagyok - nyitottam ki széles vigyorral, hogy elbűvöljem az ajtóban állót, de azt egy percig sem gondoltam, hogy ez pont fordítva fog történni.

A futár srác mintha egy halandó görög isten lett volna, hófehér, tökéletesen belőtt haja, hatalmas bambi szemei, amiben akár a végtelenségig el tudtam volna veszni, olyan arcélei, amin, ha végigsimítok, kibuggyan az ujjam vére, és harapnivaló nyaka volt. Az összes tökéletességet kifejező ikont rá lehetett aggatni, mindegyik pontosan rá illet. És egy hatalmas mázlim volt vele. Tuti meleg.

- Hawaii, harminchat centis? - kérdezte a tollával a homlokát vakarva. A hangjától ott helyben el tudtam volna menni, de azt inkább későbbre hagytam.

- Kínai, de biztos megvan annyi - vigyorodtam el. A srác néhány pillanatig még bámult rám, gondolkozva a hallottakon, majd még hatalmasabbra tágult a szeme, és a füle tövéig elvörösödött.

- Ezerkettő lesz - motyogta. Egyem meg a kis szűzies lelkét.

- Várj egy pillanatot - mielőtt még elmozdultam volna, végigmértem tetőtől talpig. Lustán, ráérősen és teljesen zavarbaejtően. Nem épp egy könnyen elfelejthető típus. - Nem akarsz addig bejönni? Biztos fárasztó volt idáig feljönni - invitáltam beljebb.

- Nem, köszi, hozzá vagyok szokva - tiltakozott azonnal. Beharaptam az ajkaimat, borzasztóan szeretném már látni magam fölött, vagy magam alatt, ahogy éppen meglovagolom, vagy ahogy a helyzet kínvánja.

- Azért addig gyere be, ne álldogálj itt  - ragadtam meg karját a szavaim nyomatékosítása érdekében, és behúztam magam után. Végigvezettem az előszobán és lenyomtam az étkezőasztalomhoz tartozó egyik székre.

- Remélem ma még nem kávéztál - perdültem be a konyhába, hogy varázsoljak neki valami az én hatalmas tudásommal.

- Mondom, hogy nem kérek semmit! - megfordult székestül, hogy rálásson a konyhámra.

- Oh, akkor - játszottam a tehetetlent, hogy elengedje magát. - Akkor csak odaadom a pénzt.

A futárom boldogan bólintott, én pedig a konyhapulton lévő tárcámért nyúltam, de miután onnan kivettem a pénz, nem a kezébe nyomtam, hanem mélyen a farzsebembe csúsztattam.

- Vedd el - vigyorogtam. A szöszi srác csak leesett állal bámult rám. - Besegítsek? - nyaltam végig az ajkaimon, lustán elmosolyodtam és felé sétáltam. - Szívesen teszem - a meglepetéstől még mindig fagyott fiú ölébe ereszkedtem, klasszikus lovagló ülésben. - Na vedd már el - ringatóztam, szinte lökdöstem a csípőmet rajta, tökéletesen éreztem, hogy egyre hegyesebb az öle. Egy ilyen jelenetben mindenki felizgul.

- Csak ki kell venned a farzsebemből - vigyorogtam egy nagyobbat lökve a csípőmön. A pizzafutár végigmérte a helyzetünket, majd azonnal lelökött magáról. - Ne-nem kell fizetni, csak engedj - nagyot koppantam a földön és tátott szájjal figyeltem a hosszú léptekkel elviharzó fiút. Egy ilyen eset után még soha senki sem lökött el. Főleg nem azok után, hogy ennyire felizgult.

Másnap este, rögtön miután beestem munka után az ajtómon, már nyúltam is a mobilomért, hogy rendeljek pizzát.

- Szia, egy harminchatos, songoku lesz - hadartam a mobilba, mellé mondva a címemet is. Miután megszakítottam a vonalat már rohantam is a szobámba, hogy valami elképesztően szexit vegyek fel, amiben fogadhatom a “vendégemet”.

Egy tíz perc után már hallottam is a kopogást. Nahát bejött a lenti kapun? Nem fontos, lélekszakadva rohantam az ajtóhoz, de odaérve lelassítottam és méltóságteljesen nyitottam ki.

- Szia, Winwin drága - nem az volt, akire számítottam. Az eggyel fölöttem lakó néni volt, akit máskor szívesen fogadtam volna, mert rengeteget segített nekem a nehéz, csóró időszakomban. Főzött rám, mosta a ruháimat, meg miegymás. De akkor nem éppen ő kellett nekem.

- Oh, csókolom - annak ellenére, hogy nem örültem neki annyira, udvariasan köszöntem neki, hisz ő a egyike a néhány embernek, akik maximális tiszteletet érdemeltek ki nálam. Mindössze három van, és ez az anyóka a legfontosabb. - Miben segíthetek? - erőltettem mégis egy mosolyt az arcomra.

- Látom, nem engem vártál, nem is zavarok sokáig - Elképesztően cuki, békás ráncokba redősödött száraz arca, amikor nevetgélni kezdett. - Csak hétvégén megyek a nyugdíjas klubbal utazni, és csak benned bízok, locsolnád a virágaimat, és vigyáznál Itára?

Ita a borzasztóan hosszú szőrös macskája. Szép, meg aranyos, de én allergiás vagyok az állatkülsőségekre, legyen az szőr, vagy toll, esetleg csillámpor.

- Persze, nagyon szívesen segítek - mosolyogtam, a néni meg a kezembe nyomta a pótkulcsait. Már be akartam csukni az ajtómat, mikor az anyóka elment, de mögötte egy szexi pizzafutár volt, akire eddig vártam. És aki valószínűleg végighallgatta a beszélgetésünket. Aki most leesett állal bámul rám.

Megint perverz vigyor terült el az arcomon.

- Nocsak, nocsak, végre megjött a pizzám?

- Nocsak, nocsak, tudsz te ilyen is lenni? - kontrázott rá rögtön, miután magához, tért a bódulatból, és engem ejtett bele.

Megragadtam a karját és behúztam a lakásomba. Ahogy az ajtó teljesen érintkezett a keretével, nekidőltem és az ajkaimra húztam a srácot. Nem ellenkezett, azonnal jobban hozzápréselt és falni kezdte a számat, mint valami kiéhezett vadállat. A fogai tépték az alsó ajkamat, de ahogy kibuggyant a vérem, eltüntette a nyelvével, majd azzal a lendülettel be is tört a számba.

Sok, sőt, rengeteg sráccal feküdtem össze az évek alatt, de eggyel sem találkoztam, akinek ilyen vad és domináns nyelvjátéka volt, úgy matatott, úgy hívta játékba az én izmomat, mintha egész életében ezt csinálta volna.

Amilyen gyorsan jött, olyan sebességgel vált el tőlem. Az egyik pillanatban még kent fel a fa felületre, a következőben már az állát törölgette vagy másfél méterre tőlem.

- Ezerkettőszáz lesz - mondta. A szemei továbbra is az ajkaimra tapadtak, de nem voltam képes megmozdulni az előző sokk után.

- A-ah asztalon van - motyogtam kótyagos fejjel. - De azt hiszem, ezért dupla fizetés járna... - tettem még hozzá.

- Ha ezért is fizetni szeretnél, akkor mondd meg a neved - vágott vissza, mire megint csak teljesen letaglózott. Hogy változott meg ennyire tegnap óta?

- Win… win - nyögtem ki a becenevemet. A futár bólintott, felkapta a pénzt, majd angolosan távozott a lakásomból. Félretolt az ajtó elől, és már nyitotta is ki, de elkaptam a kezét. - Azt hiszem nekem is tudnom kéne a nevedet - kértem.

- Taeyong - ejtette ki a száján sajátos hanglejtéssel. Elvigyorodtam, majd elengedtem a csuklóját, kiadtam az útját.

Ez után mi történt?

Végigpróbáltam az összes ízt a pizzázóban. Az összes feltétet az összes lehetséges kombinációban. Volt amitől gyomorrontást kaptam, volt amit többször is akartam volna enni, de megfogadtam, hogy mindent csak egyszer. Mindennap Taeyong hozta ki nekem a pizzát, csöngetett, feljött, letámadott, kicsókolta belőlem a szuszt is, elvette a pénzt, és már ment is. De ezek mellett minden nap megtudtam róla, vagy az életéről egy kis dolgot. Például, hogy mi a kedvenc színe, étele, mivel tölti a szabadidejét, és hasonló felesleges kis semmiségetek. Édes kis semmiségeket.

Ma viszont egy lehetetlenül nagy problémába ütköztem. Elfogyott a pénzem. A fizetésem csak két nap múlva jön, és itthon mindössze néhány wont találtam.

- Francba - mondtam, majd elhajítottam azt a kevés vasat, amitől megijedt a macska. - Ohh, Ita, cs-cs-ccsshh, sajnálom - csitítgattam a kisállatot. A cica dögönyözése közben arra jutottam, hogy későn kell pizzát rendelnem, hogy Taeyongnak ne kelljen annyira sietnie.

Csak este kilenckor nyúltam a mobilhoz és csöngettem a pizzázót.

- Szép estét - köszöntem a mobilba.

- Nahát, hogy hogy csak ilyen későn hívsz? - szólalt meg a vonal másik oldalán a szokásos női hang.

- Csak így volt kedvem - ködösítettem. - Ma Hawaii-t kérek - közöltem szűkszavúan.

- Azt kértél első nap is, nem? - szinte láttam magam előtt, ahogy ráncolja a homlokát.

- De - feleltem szűkszavúan.

- Ez egy különleges nap lesz?

- Ja - egyszerűen nem jutott el az agyamig a párbeszéd abszurditása, csak folytattam. A hetek során nagyon közel kerültünk egymáshoz a csajjal - még mindig nem tudom a nevét -, ami miatt eléggé megnőtt a telefonszámlám, de sutyiban mindig visszahívott, hogy tovább lelkizzünk.

- Megy a pizzád - nem mondtam semmit, csak bontottam a vonalat. Ideje, hogy kihozzam magamból az össze szexiségemet.

A lakást igyekeztem a lehető legjobban elpakolni. Elrámoltam az elől hagyott ruhákat és használati tárgyakat, Itával átrohantam a néni lakására, hogy ne nézze végig az akciómat. Előkerestem valami olyan ruhát, amit nem sajnálok, de jól is néz ki, utána már csak türelmetlenül vártam a pizzámat, amit a reményeim szerint már csak hidegen fogom elfogyasztani.

Végre megszólalt a csengő, azonnal beengedtem, már nem is szóltam bele a telefonba, és résnyire hagytam az ajtót, hogy be tudjon jönni. Pillanatok múlva már hallottam is a nyikorgását és rohantam felé, de egészen más állt ott, mint akire számítottam.

- Megjött a pizza! - az ajtóban álló ember nem Taeyong volt. Még megközelítőleg sem. A mostani futár nyomhatott vagy száznyolcvan kilót, zsíros, ritkás fekete haja volt, amit keresztbe fésült a feje tetején. - Most csak háromszáz lesz, a ház ajándéka - vigyorgott, én viszont még mindig csak leesett állal bámultam.

- Nem én rendeltem - jelentettem, ki majd semmilyen választ sem megvárva becsaptam a bejárati ajtót.

- De hát erre a címre volt rendelve! - hallatszott át a nyílászárón a felháborodott hangja.

- Téves lesz, én mást vártam! - kiáltottam vissza, és lényegében ezzel igazam is volt. Én rendeletem, de más személyt vártam.

Magasról, és ívesen szarva a méltatlankodó futárra ledobtam magam a kanapémra, hogy emésszem egy kicsit a lelkem bánatomban. Igazából tök jól jött ki, hogy elfogyott a pénzem, mert lett volna oka maradni Taeyongnak, és végre megtörténhetett volna az együttlétünk, mert kicsit úgy éreztem - már a második alkalommal feltűnt -, hogy Taeyong elkezd vonzódni hozzám. Nem csak szexuálisan, hanem érzelmi kötelék kezdett kialakulni kettőnk között. Azokból az apró dolgokból, amiket a hetek folyamán tudtam meg róla, egy elképesztően szimpatikus és vonzó embert véltem felfedezni. Hatalmas akaraterővel, becsületességgel, és udvariasággal, ami belőlem pont hiányzott, épp ezért lett olyan borzasztóan szerethető a szememben. Szeretem.

- Ahh, miért kegyetlen az élet?! - kiáltottam fel, tehetetlenül dobálva magamat a heverőn.

- Az életed azt kérné, hogy engedj be! - ledermedtem. Egy pillanat alatt fagytam le, ahogy meghallottam a nappali bejárata irányából az ismerős hangot. Felkaptam a fejem, majd ahogy realizáltam, hogy ki is áll ott, felültem.

- Taeyong? - nem kicsit akasztott ki, hogy ott állt az az ember, akiről eddig ábrándoztam. - Hogy jutottál be? - tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.

- Annyiszor láttam, ahogy otthon hagyod a kulcsot és kívülről nyitod ki az ajtót - mosolygott azokkal a gyönyörű, és csodákra képes ajkaival.

- Mi? - kérdeztem.

- Itt lakok veled szemben - tette még hozzá.

- Mi?! - akadtam ki teljesen. Megráztam a fejem, és újra rákérdeztem. - Mi? Mióta? Miért nem szóltál? Miért nem tudtam róla? - toldottam meg még néhány kérdéssel.

Nem tudtam felfogni. Az az ember, akit egy hónapon keresztül csak délutánonként láttam. Az aki miatt képes voltam napközben borzasztóan kinézni, hogy utána a találkozónkon lehengerlő legyek. Aki az életem lényegét jelentette és jelenti még mindig...

Az itt lakott a szomszédomban.

- Be kellett tartanom néhány határt, amit magamnak szabtam meg - komorodott el. - Megfogadtam, hogy a magánéletemben nem fogok érintkezni világos, hogy miért támadott le akkor, amikor a pizzát hozta el, és miért nem tudatta velem, hogy itt él. - Annak ellenére, hogy mennyire szeretlek… - tette még hozzá.

Először lassan fogtam fel a szavai jelentését. Aztán úgy éreztem nem maradhatok a seggemen.

- Tudod, nem kérdezem miért vannak ezek a határaid - keltem fel a helyemről és lassan felé kezdtem sétálni. - De én sosem voltam arról híres, hogy betartom ezek. Legtöbben gátlástalannak tarta… - félbe szakadt a hosszúnak tervezett, szexinek és izgatónak szánt beszédem, amit a végén néhány érdekes elemmel fűszereztem volna, mert Taeyong visszalökött a kanapéra, csak azért, hogy felém másszon és az ajkaimra tapadjon.

Egy pillanatig sem kímélt, érzékien kényeztette a párnáimat, hol az alsót, hol a felsőt szippantotta be és gyűrte meg. Én teljesen lefagytam, reagálni se tudtam hirtelenjében. Közben a kezei se voltak tétlenek, először terpeszbe húzta a lábaimat, hogy közéjük feküdjön, majd az egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal pedig kicsit feltolta a felsőmet, ami alatt az ujjai izgatóan futkostak. Szája elengedte az enyémet, végre levegőhöz juthattam, de ő nem állt le ilyennel, hanem a nyakamra tévedt.

- Taeyong… - lihegtem, de egy nyögésbe fulladt a neve, és vele együtt a mondanivalóm vége is. Fogait egészen a fülem tövétől, a nyakam aljáig húzta, szinte karcolta a bőröm, majd extrém módon tapadt az ádámcsutkámra és megszívta. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez sokáig fog látszani, de nem érdekelt, csak hátrahajtottam a fejem és az ujjaimat a hajába futtattam. Nagyobb terület és nyomás. Közben feljebb tolta a pólóm, majd néhány pillanat múlva már el is dobta magától. Amint lekerült rólam, én is az övéért nyúltam, és hasonlóan a sarokba száműztem. Végigpásztáztam a tekintetemmel a hibátlan, hófehér, éppen kellemesen kidolgozott felsőtestét, majd a kezemet is végigvezettem ugyanazon az úton, ahol korábban a szemem járt.

Visszahajolt a nyakamhoz, de az ajkai egyre lejjebb kalandoztak, először a kulcscsontomat megkínozva, majd a mellbimbóimat izgatva. Sokáig szórakozott azzal, hogy a szájával az egyik mellbimbómat kényeztette, amíg egy kaviccsá nem keményedett, míg a másiknál az ujjaival érte el ugyanezt. Munkája nem volt hiába való, úgy lihegtem a fülébe, meg a nagyvilágba, mint egy rossz szajha, folyamatosan könyörögve a folytatásért, mire az egész felsőtestem tele lett szívásnyomokkal és harapásnyomokkal. Annyira szívesen megismételtem volna ezt vele, de nem volt lélekjelenlétem megmozdulni, és miután felül végzet, alul kezdett matatni.

Winwin junior már borzasztóan ki akart szabadulni, és Taeyong nem könnyített ezen, amikor nadrágon keresztül kezdte simogatni.

- Az Istenért is! - kiáltottam fel tehetetlenül majd fordítottam a helyzetünkön. Boldogan ültem a derekára, pontosan éreztem, hogy a férfiassága igencsak nagy, és kényelmetlen lehet a nadrágja. - Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg? - nyaltam meg az ajkaimat és rögtön a lényegre tértem.

A nadrágját néhány precíz mozdulattal a bokájáig toltam, majd hagytam, hogy onnan a saját, türelmetlen stílusában lerugdossa. Nem csak őt, de magamat sem akartam kínozni, gyorsan megszabadítottam az alsójától is. A férfiassága az alhasára csapódott, mikor végre felszabadult, én meg boldogan konstatáltam, hogy ez a hatalmas erekció miattam van. Az ágyéka felé hajoltam és finoman ráfújtam a hegyére, épphogy csak ingerelhettem, izgathattam vele, de semmi konkrét munka nem volt. Dühös morranást kaptam reakciókét, és rögtön követte két erőszakos kéz, amik a hajamnál fogva nyomtak egyre csak közelebb a célhoz.

Elvigyorodtam, hogy milyen kis türelmetlen, és megsajnálva nem kínoztam tovább. Rögtön a lehető legmélyebbre engedtem a farkát, a makkja a torkomat ütötte, én igyekeztem nem megfulladni, Taeyong meg igyekezett nem hangosan felnyögni. Az egyik keze eltűnt a hajamból, miután a fejemet fel-le mozgatva kezdtem dolgozni rajta, mert a szájára szorította, hogy elnyomja torokhangú nyögéseit, és mélyről feltörő sóhajait. Sokáig játszadoztam vele, hol ő irányított a hajamnál fogva, hol én kínoztam ott, ahol akartam, de az utolsó pillanatban kiengedtem, mielőtt elmenne. A fontos rész még csak most következik.

Egy pillanat múlva megint a hátamon találtam magam, és Taeyong villámsebességgel rángatta le rólam a nadrágomat, az alsómmal egyetemben.

- Mi ez a nagy sietség? - nevettem miután teljesen meztelenül feküdtem előtte.

- Olyan… gyönyörű és piszkosul izgató vagy egyszerre, hogy ha túl sokáig nézlek, itt elmennék - motyogta a testemet vizsgálva. Nem szoktam elpirulni az ágyasaimtól kapott bókoktól, de amiért ez Taeyong szájából hangzott el az egész arcom, sőt testem lángba borult. - Ezért jobb lesz minél hamarabb cselekedni - nyalta végig a száját. - Ugye van itt…?

- A fiókban - mutattam a komód felé, minden ömh… játékomat és kelléket ott tartom, amikre szükségem lehet ilyen esetekben.

Taeyong eltűnt felőlem, majd egy pillanat múlva egy kis tégellyel tért vissza. Felpattintotta a tetejét és vastagon bekente vele az ujjait. Végignéztem a cselekedeteit egy kis rettegéssel, nem azért, mert féltem tőle, vagy a vele való együtt léttől, de nagyon rég voltam már kitöltve, és a fájdalomküszöböm szürreálisan alacsony.

- Mikor voltál utoljára együtt valakivel? - mintha megérezte volna a félelmemet.

- Elég régen… - motyogtam. Lassan elmosolyodott és lehajolt egy rövid csókért.

- Akkor óvatos leszek - ígérte. A kezét a férfiasságomra kulcsolta és a nyakamhoz hajolt, amikor becsúsztatta az első ujját. Tényleg mintha semmit sem éreztem volna. Az őrjítő kézimunkája miatt borzasztóan gyorsan tágultam. A következő pillanat már az volt, amikor a férfiasságát kente be vazelinnel.

- Nem lesz ez kev… - szokásához híven belém fagyasztotta a szót, ahogy tövig merült bennem.

Egyáltalán nem felelt meg az akárhány ujja a méretének. Fájdalmasan szisszentem fel, alig tudtam befogadni.

- Istenem, olyan szűk vagy… - szexuálisan túlfűtött hangja engem is az őrületbe kergetett. Sokkal inkább ő tűnt kétségbe esettnek, ahogy próbálta visszafogni magát.

- Mozogj - löktem előre a csípőmet. Inkább élvezze.

A szemeimbe nézett és biztos látta benne a fájdalmat, de lassan bólintott és finomat lökött a csípőjével. Nem mozgott gyorsan, kereste a megfelelő szöget és tempót, majd egyszer csak súrolt valamit.

- Oh - nyílt ki a csipám, majd Taeyong tekintetét kerestem. - Baszki, ott - nyögtem ki.

Ezek után nem volt megállás, nem súrolta, vagy megbökte a prosztatámat, hanem egyenesen beledöfött. Egyre csak diktálta a tempót, az ő mély nyögései, és az én néha lányosan magasba csúszóak keveredtek egymással. Hol gyorsabban, hol lassabban, de erősebben lökött, én pedig csak vonaglottam alatta. Néha a szófa támlájának csapódott a fejem az intenzív tempójától.

Amikor előre lendült én is feltoltam a csípőmet, majd egy sikítás szakadt fel belőlem.

- Én mindjárt…

- Tudom - nem tudom, hogy ugyanazt érezte-e, de néhány pillanat múlva a csúcsra értem, és a nevével a számon élveztem el. Pontosan utánam ő is követett engem, mélyen belém engedte a magját.

Rám zuhant, én pedig sután átkaroltam a hátát. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt, ami ezután a menet után, nem is volt meglepő.

Óvatosan legördült rólam, egy cuppanással ki is húzódott belőlem. Nem volt semmi takaró a közelünkben, szóval csak szimplán magához húzott.

- Taeyong… - bújtam hozzá.

- Tessék? - készségesen szorított magához, mint, aki soha sem akar elengedni.

- Azt mondtad, hogy megszabtad a határaidat. Akkor most miért csináltad ezt? - kérdeztem. Az ujjaimmal beazonosíthatatlan mintákat rajzolgattam a fedetlen mellkasára.

- Tudod, azért is szerettelek meg, mert szabad vagy. Nincsenek gátlásaid.

Úgy éreztem, itt az idő átlépni a határaimat nekem is.

Visszaszámlálás - EXO HunHan (by Hagu)

Halihali!
Itt vagyok megint, most szerencsére egy novellával, fogalmam sincs miért kezdek ennyi többrészesbe mostnában x'D
Épp táborban vagyok, csak gyengélkedem, szóval rittyentettem egy ilyet, mert borzasztóan írni akartam, és hirtelenjében nem akartam a hosszúakat, a még nem publikáltakat, meg a projekteket, szóval megszületett ez. Nekem különösen tetszik, remélem nektek is fog. Jó olvasást!
Hagu

5…

Pár lépésre vagyok tőled, pontosan látom minden kis részletedet, a mostani barna hajád, tökéletesen ívelő, sötét szemöldöket, mert mindössze az látszik ki a napszemüveg mögül. Most is kitett magáért a stylistod, nem tudom levenni a szemem a lábaidról, az a nadrág minden vonaladat megmutatja. De a rajtad lévő felső! Azzal a hatalmas kivágással, tökéletesen látom a hófehér bőrödet, tudom, hogy ott húzódnak alatta a finoman kidolgozott izmok, amik most már lehet, hogy teljesen tökéletesek lettek, a külön töltött évek során. Hozzád képest senki vagyok, a sötét ruháim teljesen semmitmondók, sugározzák az unalmat. A kapucni az arcomba van húzva, csak és kizárólag szemből lehet látni az arcomat, és én pont feléd fordulok.

4…

Elindulok feléd, lassú, lusta lépéseket teszek. Most csak én érzem, hogy az idő lelassul, körülöttem mindenki más fut, rohan a dolgára, a járatához, a kapukhoz, vagy a csomagjáért. Elvégre egy reptéren sosem áll meg az élet, csak azért, mert én élőben látlak. Az emberek kerülgetnek, nekem rohannak, de én meg sem próbálok sietni, csak ráérősen megyek, emésztem a környezetemet, a velem történő dolgokat, és megpróbálom felidézni a múltat, de ahogy ránézek, minden előjön, még csak próbálkozni sem kell.

3…

Végre neked is feltűnik, hogy eddig téged néztelek. Érezheted, hogy valakinek a tekintete kiégeti a hátadat, szinte felnyársal vele. Keresni kezded, kapkodod a tekinteted mindenhova, mert tudod, hogy nem nézhet senki. Titokban érkeztél, nincsenek itt a fanjaid, nem értheted, hogy ki néz. Ha valaki felismer, akkor menekülnöd kell. Menekülnöd kell, ha valaki felismer és nem én vagyok.

 Végre az arcomra téved a tekinteted, először átsuhan rajtam, de aztán újból megnézel. A szemed először összeszűkül, koncentrálsz, majd hatalmasra tágul, mert rájössz, hogy engem látsz. Felismersz.

2…

Hosszúra nyújtott lépésekkel sietsz felém. Kerülgeted az embereket, néhányuknak nekirohansz, de nem kérsz bocsánatot, csak futsz tovább. Nem tudom, hogy megijedjek-e, csak azt látom, hogy indulatos vagy, de nem tudom, pozitív, vagy negatív érzelmeket sugárzol. Nem megyek tovább, nem is hátrálok, csak megtorpanok egy helyben, és várom, hogy elsodorjon az érzelmeid hatalmas cunamija.     

1…

- Luhan… - suttogod, amikor végre elém érsz. Szemeid lentről felfelé végigszalandnak rajtam, majd megállapodnak az arcomon. Felém nyúlsz, az arcomra simítod az ujjbegyeidet.

Már ketten vagyunk, akik körül lelassult az idő. Mindenki más rohan tovább, nem tudnak megmaradni, nem tudnak lelassulni, és néhány pillanatig kiélvezni az olyan dolgokat, mint a szerelem. Mind a ketten megálltunk, egymás szemébe bámulunk, és igyekszünk nem sírni. Az a millió közös emlék, a rengeteg boldog pillanat, a köszönömök, és az a sok sírás, amit együtt, vagy egymás miatt átéltünk. Ezek most mind feltörnek, és nekem mégis legördül egy könnycsepp az arcomon. Épphogy csak kibuggyan, te már nyúlsz is és letörlöd a hüvelykujjaddal.

Mind a két kezeddel közrefogod az arcomat és közelebb hajolsz. Az ajkaid óvatosan érintik az enyémet, a külön töltött idő miatt már nem vagy olyan magabiztos, nem tudod, hogy megérinthetsz. Én nem mozdulok, az ajkaim kivételével, amik viszont a tiédbe kapnak, csak egy ennyivel közelebb húzva magamhoz.

Évek óta várok erre a csókra. Egy olyan csókra, amitől a fellegekben járok, egy olyan száj mozgásra, ami miatt képes vagyok elolvadni, még akkor is ha már elmúlt. Tőled pontosan ezt kapom. Tőled mindig a tökéleteset kapom.

0…

Szeretlek Oh Sehun.

Dear Darling Diva - 1. rész

Na heló-heló, itt vagyok az újabb részével a TeukChul szerepnek. Imádom írni, mert folyamatosan fangörcsölök közben. Remélem veletek is így lesz.
Jó olvasást hozzá!
Hagu~

Heechul

- Hyung, mit csinálsz? - a konyhában álltam, és valami kávé hatású és kinézetű italt próbáltam összehozni. Yesung épp ebben zavart meg.

- Életet?

- Gyereket? Ilyen volt az éjszaka a szobátokban?

- A SAJÁTOMAT - dühösen fordultam meg, és az arcába fröcsköltem a saját italomat. - Látod most csinálhatok újat - visszafordultam a pulthoz, és újabb kávé főzésébe kezdtem.

Az éjszaka nem történt semmi említésre méltó, nem fordult meg Leeteuk, nem ölelt magához és fáztam.

Leeteuk

Reggel hiányérzetre ébredtem. Aztán rájöttem, hogy csak Heechul mászott ki mellőlem, és elkezdett öltözködni. Potom háromnegyed óra után végre kiment a szobából, mire én is felkeltem, lezuhanyoztam, gyorsan magamra kaptam egy ócska farmert meg egy kiszuperált pulóvert otthoni ruhának, és a konyha felé indultam kávéért.

A konyhában Yesungot, Siwont és természetesen Heechult (ki mást) találtam, épp kávé készítés közben.

- Heechul-ssi, készítesz nekem is...

- Nem - vágta rá kicsit hisztisen és nagyon határozottan.

- De miért, necsináldmár - mondtam szenvedősen. - Annyira szeretnék kávét~

- Erre gondolhattál volna este is - Heechul dühtől remegő kézzel kitöltött valamennyi kávét, ráöntötte a tejet, hogy csak úgy loccsant, és hosszú léptekkel kivonult.

Heechul

Kávét akar, mi? Kávét akar? Kávét? Akarjon! Én is sok mindent szeretnék, szerettem volna, de sosem kaptam meg. Hát szenvedjen ő is. Szenvedjen, hogy nem kapta meg, vagy szenvedjen, hogy egyedül kell megszereznie. Akkor is, ha csak egy italról van szó.

- Hyung, vigyázz, kiöntöd a kávét! - Kyuhyun kapott felém, és kivette a kezemből a kávét. - Ezt nekem csináltad? - vigyorgott, és már kortyolt bele, de megjelent a szobatársa, és kivette a kezéből.

- Kyu, ne légy udvariatlan, akkor se, ha a hyung épp hulla - szidta le, és a kezembe nyomta. - Jó reggelt, igyad csak - mosolygott rám, amit én fáradtan, de boldogan viszonoztam.

- Köszönöm - simítottam meg a felkarját, majd tovább csoszogtam a nappali felé.

Leeteuk

Heechul rögtön Kyuhyunba futott, aki azonmód elcsaklizta a kávéját. Már mentem volna leszidni, de valaki megelőzött. És a valaki kapta a karsimítást és a valaki kapta a mosolyt is.

- Beágyaztatok már? - mordultam Siwonra. - Ébresszétek fel a többieket és menjetek el boltba, ezek kellenek - nyomtam a kezükbe egy cetlit, és magam is sértetten elvonultam a nappaliba.

Heechul

Felnéztem a belépő Leeteukra, de nem köszöntem, vagy adtam bármi jelét, hogy szívesen látom.

- Neked nem kell beágyazni? Ha már csak te használtál amúgy mindent - tettem még hozzá a saját szemrehányásomat. Leült velem szemben a másik kanapéra. - És ugye felírtad nekik, hogy minimum egy pótágyat vegyenek, meg néhány plusz takarót, mert meg fogok fagyni az éjszakák során, és nem tudok énekelni megfázva. Egy önálló turnén meg nem lenne túl szerencsés playbackezni - idegességemben elkezdtem mindenféle baromságról hadarni, ami a szívemet nyomja. Nehéz megállni, és megszabni a határt a publikus, és kevésbé publikus dolgok között.

Leeteuk

- Beágyaztam. Neked is beágyaztam. Nem hiszem, hogy egy közértben bármelyiket is találnak, errefelé, mint látod, az ágy egyébként is úri huncutság, de ha nem is az lenne, akkor sem lenne lehetőségünk beszerezni egyet, így se tudom, hogy hogyan oldjuk meg az egész napos próba alatt, hogy senki ne legyen rosszul, ne száradjon ki, ne essen össze, ne menjen el a hangja, ne botoljon el és törje össze magát… - soroltam félig mormogva a problémáim körülbelül egytizedét, hogy ő is aggódjon akkor már, ne csak én. - Ha hiszed, ha nem, nem csak neked lehet kényelmetlen az ágy, vagy az a rohadt takaró - nagyon ritkán káromkodom, úgyhogy erre rendesen elkerekedtek a szemei -, egész este kétszer három órát aludtam, a közbeeső részen bámultam a falat - azt csak nem mondom el, hogy őt is bámultam…- és ha jól emlékszem, rám és nem rád nehezednek a vezetés egyéb gondjai, mint a terelgetésetek, a viták a menedzserekkel, a megbeszéltek betartatása, a minden feletti felügyelet…

- Ha végeztetek a panaszkodással - kopogott be mérgesen Kangin - akkor talán ismertethetnéd a menetrendet, hyung - ‘nalátodmitmondtam’ pillantást vetettem Heechulra, és kimentem a konyhába a többiekhez.

Heechul

Egyszerűen utálom, ha másoknak van igaza, akkor is, ha az az igazság minden apró-cseprő problémából lett összeszedve, csak azért, hogy felbosszantson, de akkor is igazság, és nagyobb baj.

- Utálom - motyogtam idegesen, majd összeszedtem magam és felálltam az eddigi helyemről, hogy meghallgassam a leader menetrendjét. Elballagtam a konyháig, ami úgy tűnik, ideiglenesen a központi helység lett a turné alatt. A lehető legtávolabbi pultra támaszkodtam, és onnan hallgattam a szobatársam magyarázását, persze az agyam kikapcsolt és az összes információ az egyik fülemen be-, a másikon meg kiment. Lényegében Leeteuk arcát bámultam, nulla reakcióval. Arra eszméltem fel, hogy mindenki engem néz, és Leeteuk kérdezett tőlem valami.

- T-tessék? - nyögtem ki, mert fogalmam sincs miről volt szó.

Leeteuk

Mikor Heechul beténfergett, már javában a napirendi pontokat soroltam.

- … utána eszünk valami szendvicset, és jön a second ment, ahhoz kiosztom a lapokat. Akinek előtte solo stage-je volt, az gyorsan átöltözik, és akkor jön vissza, amikor Kangin másodjára beszél.

- Akkor gyorsan kell öltözni, mert Kangin-hyung mindig közbeszól - piszkoskodott Siwon, feladva a labdát Kyuhyun poénjához.

- Dehogy, hiszen csak egyszer beszél: folyamatosan! - mindannyian elnevettük magunkat, miközben az említett méltatlankodva kikérte magának.

- Ezután a Rokkuko lesz, amin öhm… az menedzser gyakorlatilag össznépi fanservicet kért - folytattam. - Viszont mi választhatjuk ki, hogy kivel.

- Micsoda engedékenység…

- Én szívesen lennék Ryeowookkal - mondta Yesung, és Wookie is beleegyezően bólintott.

- Én Heechullal - fene a fejedet, Siwon, hördültem fel magamban.

- Arra gondoltam, hogy én lennék Heechullal - vallottam gyakorlatilag szerelmet neki.

- És ő kivel szeretne…?

Heechul

- Kivel lennél, Siwonnal vagy Leeteukkal? - segített ki Yesung.

- Mármint hol? Miben? - zavarodtam össze, arra gondolva rögtön, hogy kapcsolatban.

- A Rokkukoban - segített tovább.

- Ja - esett le tüstént. Megismételtem a “ja”-t, olyan tipikus leesett a tantusz stílusban. - Ömh, ezt miért nekem kell eldönteni? Nincs leírva valahol valami papírban, amit az SM küldött? - zavarodtam össze újra. A többiek csak rázták a fejüket, hogy szabadkezet kaptunk. - Akkor Siwonnal - vágtam rá. Ki van csukva, hogy én ennyi dolog és múltbeli történés után ÚJRA Leeteuk karjai között énekeljek, vagy inkább lényegében a színpadon szexeljek vele. Persze szigorúan ruhában, mert kiskorúak a nézőink. - Még valami?

Leeteuk

Kellene egy pillanat… nem, napok kellenének ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam és megértsem. Ez meglátszhatott a fejemen is, mert Heechul arcán (pont az ő arcán) némi aggodalmat véltem felfedezni, Yesung pedig diszkréten oldalba könyökölt.

- Oké, öhm… - köszörültem meg párszor a torkomat. - Oké, akkor Kyuhyun, te kivel szeretnél lenni? - fordultam az első ember felé, akit megláttam. Nem volt jó ötlet.

- Nem tudom! - kezdett el velem kiabálni, és kirohant a konyhából. Annyira ismerős és követendő reakció volt, hogy rögtön elkezdtem találgatni.

- Jó - masszíroztam meg az arcom fáradtan. - Jó. Jó. Akkor... jó - szedtem össze magam. - Én Kanginnal leszek, és Kyu nem lesz a színpadon. Ő úgysem a T tagja. Mindenkinek jó így?

Heechul

A tagok bólogattak, én meg úgy döntöttem, hogy a színpadi próbák előtt inkább sétálok egyet, mert biztos voltam benne, hogy ki fogok borulni, ha előtte nem szellőztetem ki a fejem. Kifordultam a konyhából, megpróbáltam valami elfogadható öltözéket felvenni, majd a napszemüvegemet is előkerestem, és indultam is.

- Mikor kezdünk? - kérdeztem a legfiatalabb tagunktól.

- Fogalmam sincs, de most én is veled megyek  - húzta a cipőjét Kyu, majd a szemüvegét is feltolta az orrára, én meg csak vállvonva beleegyeztem. Összetört szívek, van ilyen. Bár Kyu szívét részben én törtem össze, mert Siwont választottam. Úgy tűnik, ez őt nem zavarja annyira.

Leeteuk

Eljött a próba ideje. Összekiabáltunk mindenkit és az első autó (benne Yesung, Eunhyuk, Donghae és Ryeowook) már el is indult. Akik viszont természetesen nem jelentek meg időben… Heechul és Kyuhyun. Fölösleges volt azzal áltatni magam, hogy Kyuhyun miatt aggódom jobban, végül is ő a fiatalabb és felelőtlenebb, de hiába evil maknae, meg sem próbálhat versenyezni Heechullal felelőtlenségben. A késésüknél valójában egy dolog zavart jobban: Siwon is láthatólag az idősebbért aggódott. Felhívta hatszor, írt neki sms-eket, miegymás, amitől a plafonon voltam. Bár Kangin szarkasztikus és türelmetlen megjegyzései sem segítettek, legalább Siwonnak is jutott belőlük bőven. (Példának okáért, hogy hagyja abba a telefonja baszkurálását, mert már én [Leeteuk] is megpróbáltam mindent. Maximálisan egyetértettem vele.)

Heechul

Kyuval bejártuk a hozzánk közeli városrészt, és egész kis pofás boltokat találtunk. Többek között vettem egy takarót, hogy végre nyugodt éjszakám legyen. Én naiv azt hittem, hogy attól, hogy veszek egy saját pokrócot, nyugodt éjszakám lesz. Aha.
- Nem kéne már hazamennünk? - kérdezte Kyu, amikor a sokadik mellékutcára kanyarodtunk le, és lassan kezdtünk eltévedni. Rápillantottam a némított mobilomra, és akkor tűnt fel, hogy mennyi olvasatlan üzenetem és nem fogadott hívásom van.
- Hoppá.., de hogy jutunk vissza? - néztem körül. Fogalmam sem volt, hol vagyunk.
- Ömh passz, hívj fel valakit - javasolta Kyu, amit meg is fogadtam. Csak néhány pillanat múlva esett le, hogy Leeteukot tárcsáztam automatikusan, mint “megmentőmet”.

Leeteuk

Nem is tudom mióta várakoztunk, bár valószínűleg többnek tűnt, mint amennyi valóban volt, amikor Heechul végre felhívott.

- Hol vagytok, és miért nem itt? - szóltam a telefonba köszönés helyett, mire Kangin és Siwon is felkapta a fejét. - Ők azok - mormogtam oda nekik.

- Igazság szerint nem tudjuk - hallottam Heechul hangján, hogy feszeng. - De vettem takarót…

- Nem tudjátok?! - ugrott oktávot a hangom. - Mi az, hogy nem tudjátok?! VAN FOGALMAD RÓLA, KIM HEECHUL, HOGY MOST VAN 7 PERCE, HOGY OTT KÉNE LENNÜNK?! OTT, hangsúlyozom, tehát pontosan NEGYED ÓRÁJA itt kéne lennetek! El fog csúszni az EGÉSZ próba, és nyugodt lehetsz, NEM a munkából faragják majd le az időt - adtam ki magamból az aggodalmat és az ideget, hogy a menedzserek majd engem tesznek felelőssé. Na meg hogy valami történt velük... Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Siwon kirántja a kezemből a telefont.

- Mi történt? - kérdezte aggodalommal teli hanggal, amitől rászállt az agyamra a lila köd.

- Ne. Vedd. Ki. A. Ke-zem-ből. A. Te-le-font - szótagoltam le neki nagyon halkan és nagyon idegesen, majd újra a telefonhoz fordultam. - Jó. Fel tudtok csatlakozni a GPS-re? Persze, miért is tudnátok. Milyen utcában vagytok? ...Öt perc, és ott vagyunk. Ne menjetek sehova. Gyerünk - mondtam immár a másik kettőnek, és beszálltunk a ránk váró kocsiba, hogy összeszedjük ezt a két szerencsétlent.

Heechul

Megilletődötten hallgattam Leeteuk ordibálását, majd hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor átvette a mobilt.

- Oké, mindjárt értünk jönnek - fordultam a maknaemhez, miután bontottam a vonalat. - Hátra ülök, vagy legalábbis oda, ahol nincs Leeteuk - ecseteltem a terveimet. Nem kicsit ijesztő a mérges leader, és nem akarom testközelből megtapasztalni újból. Volt már szerencsém hozzá, és volt, amikor a seggem bánta. Leeteuk ugyanis egész életében egyszer volt részeg… de akkor igazán. Persze nem mondom, hogy ellenemre volt.

- Itt a kocsi - intett Kyu.

Leeteuk

Szerencsére hamar megtaláltuk őket, de túl szép lett volna, ha a menedzser nem veszi észre, hogy nem vagyunk ott a próbán.

- Hallo? Igen, hyung. Természetesen… Magam is épp… Határozottan… -     igyekeztem mindenben egyetérteni vele, és azt a látszatot kelteni a többiek felé, hogy ő is hasonló hangerővel kommunikál velem. Végül is nem kell, hogy nagyon rosszul érezzék magukat, például Kyuhyunon óbégatás nélkül is látszik némi bűntudat. Sajnos, mikor a menedzser legalább 20 decibellel az egészséges felett ordít, így vagy úgy, de kihallatszik a telefonból, úgyhogy kollektíve kerülték a tekintetemet. Amitől még idegesebb lettem.

Heechul

Behúztam a nyakam, és igyekeztem lecsökkenteni a térfogatomat, szinte eltűnni a kocsi bőrülésében. Sajnálatos módon Leeteuk mellé kellett ülnöm, mert gyorsan nem tudtam máshogy megoldani.

Szinte vérben forogtak a szemei, miközben bámult rám, sajnos jól tudtam, hogy jogosan. Nyugtatás képpen a combjára futtattam az egyik kezem, és finoman megszorítottam. Nem néztem rá újból, nem akartam tudni, hogy ezzel csak jobban felbosszantottam, vagy éppen ellenkezőleg.

Inkább csak mormoltam az imákat magamban, és reménykedtem.

Leeteuk

Villámgyorsan kipattantunk a kocsiból, és a lepakolást követően rohantunk próbálni. Egy egész napos, nagyon túlfeszített, jó-ha-csak-hárman-ájulnak-el próbára igyekeztünk, ráadásul olyan fagyos hangulatban, hogy a világ összes kandallója nem lett volna elég a helyzet feloldására. Oké, engem Heechul valamelyest lenyugtatott (és valamelyest fel is izgatott…), de ez csak annyit jelentett, hogy nem akartam mindenkit megütni. De mivel én nagyon ritkán vagyok ideges, ezért mindenki tart tőlem ilyenkor, amitől persze rendszerint bármilyen nyugtatás után is ideges maradok. De Heechul kivétel. Ami miatt könnyen lehet, hogy ma mégis megütöm Siwont.

Dear Darling Diva - Prológus

Sziasztok! Újabb szerep, újabb történet, de ezúttal anonim szereptárssal.

Cím: Dear Darling Diva

Páros: TeukChul

Korhatár: 16+

Történet: A Super Junior hosszú idő után újra turnézik, ami miatt nem csak a régi poénok, de a régi érzések, és a régi hibák is újra előkerülnek.

Író: Hagu

Heechul

A turnékban az általam legjobban utált dolog a szállás. Lakókocsiban élünk, mobil fürdőszobával, mert a hotelt mostanában nem képes kifizetni nekünk az SM. Milliószor megkaptuk, hogy már nem vagyunk elég népszerűek, szóval elégedjünk meg a lakókocsival. Azért ebben a szállás dologban is van egyetlen egy jó dolog, olyan mintha megint dormban élnénk. Eléggé megduzzadt a zsebünk az évek során, szóval egy idő után mindenki különköltözött. Olyan lesz, mint valami nosztalgia este. Az egész turné nosztalgia lesz. Minden visszajön. A legrosszabb az lesz, amikor a régi érzések térnek vissza. Sokkal erősebben, mert borzasztó sokáig voltak elnyomva, és eltitkolva. A méltóságomat nem veszíthetem el, meg kell tartanom a dolgokat Leeteukkal kapcsolatban. 

- Mi lesz a szobabeosztás? - kérdeztem miután ledobtam a táskámat a közös nappalinkba. 

Leeteuk

Holtfáradt vagyok, ez a lakókocsi teljesen kikészít. Ráadásul nekem kellett navigálnom a sofőrt és már lilát látok a térképtől, plusz az SM utál minket, és rajtam csattan az egész, mint leader. Most három napig össze leszünk zárva, mint régen, mikor muszáj volt együtt élni és úgy viselkedni, mintha egy nagy szerető család lennénk, ahol az appa én vagyok, az ommám pedig… nem, most nem gondolok még erre is. A menedzser hyungok odaadták a szobabeosztást és a holnapi tervet, és rám bízták a továbbiakat. Még én sem olvastam el, gondoltam, elég akkor, ha majd kihirdetem, de tudom, hogy muszáj lesz tényleg úgy aludni és azt csinálni, amit a menedzserek mondanak. Elég kötöttek a lehetőségeink.

-Gyerekek - tapsoltam mosolyogva, ahogy a megszólítás miatt bosszúsan körém ténferegtek. - Elmondom a szobabeosztást, és mindenki menjen rögtön aludni utána, mert holnap nagyon hosszú nap lesz. Majd reggelinél elmondom, ami egyébként 8-kor lesz, és legyetek szívesek időben megjelenni - vetettem hosszú pillantást Eunhyukra és Donghaere. 

-Tehát: Yesung, Kangin és Ryeowook, ők hárman lesznek. Aztán Eunhyuk és Donghae, Siwon és Kyuhyun és ümm… - te jó ég, ezt hogy hozták össze. Nem akarom újra! Szenvtelenül folytattam - … Leeteuk és Heechul.

Heechul

Színpadiasan a plafonra emeltem a tekintetemet, hogy kifejezzem nemtetszésemet. 

- Nem lakhatnék én is Yesungékkal? Ha már ennyien nyomorognak ott, abban a szobában - szinte biztos vagyok benne, hogy franciaágyak lesznek, kivéve abban az egy szobában, mert az két emeletessel van megáldva. Viszont ha én Leeteukkal kerülök egy ágyba, akkor abból nem lesz alvás. Vagy szex lesz belőle, vagy nyitott szemmel, izzadó tenyérrel emésztem magam, hogy OMG itt alszik mellettem. Egyik verziónál sem tartom meg se az önbecsülésemet, se a büszkeségemet. Már ezzel a kérdéssel is elveszítettem a büszkeségem egy részét. 

A legjobb verzió mégiscsak az lenne, ha nem vele lennék egy szobában.

- Bocs Hyung, de sokat laktam veled, elég volt annyi - mondta Kangin, és tudtam, hogy őt fogják követni a többiek is véleményben. 

Leeteuk

Igen, tudom, hogy Heechul utál és csak a frusztrációkinkból adódóan feküdtünk le nem is egyszer, de nem kell folyamatosan mondania. A kamerák előtt meg játssza a jobbraátot, na persze. Kangin végül kimondta, amire valószínűleg mindannyian gondoltak, úgyhogy én jöttem. 

-Úgy is lehetne, hogy én alszom veletek vagy valahogy cserélünk.

-De hyung, a menedzserek tuti kiakadnának - nézett rám Ryeowook, és természetesen igaza volt.

-Tudom, de…

- Amúgy miért akartok ennyire külön lenni? - kérdezte Donghae és nekem muszáj volt visszavonulnom. 

- Jó mindegy. Gyerünk, alvás - kalimpáltam.

Heechul

- Aludjunk - bólintottam beleegyezően. - Valaki behozná a bőröndömet, meg a csomagokat? Mármint az enyémeket. Leeteuk? Izé, hyung, ha már te leszel a szobatárasam, megtennéd? - meg sem vártam a válaszát, megfordultam és elvonultam a hálók felé. Mindegyikbe benéztem, a legnagyobb ágyat kerestem, ahol a legkevésbé cikis a helyzet. A többiek is jöttek sorban utánam, elfoglalva a legelső szobákat, amiket már végignéztem.

Feltűnt, hogy olyan, mintha egyre csökkenne az ágyak mérete, a legelső még olyan két és fél személyes volt, de az utolsó már alig másfél. 

- Oké, miénk az első szo… - perdültem meg, hogy kijelentsem, de csak akkor tűnt fel, hogy az első szobákat, már rég elfoglalták, és nekünk megmaradt az utolsó. - Francba. Használhatom az életkoromat zsarolás képpen? - kiáltottam el magam.

- Nem! - hallatszott az egységes válasz. - Tiétek a maradék - tette hozzá még Siwon. 

Leeteuk

Élesen beszívtam a levegőt, de szó nélkül elindultam Heechul cuccaiért. Ahogy láttam, sikerült a legkisebb és leghátsó szobát kiválasztania. Miért? E mellé meglehetősen úgy tűnt, hogy hiába kicsi a szoba, a fűtőtest még ahhoz képest is kicsi, tehát rohadt hideg volt. 

-Ne csináljátok, gyerekek, légyszí - kértem, de ketten rám zárták az ajtót, Siwon és Kyuhyun pedig… azt hiszem, észre sem vették, hogy bejöttem. Szokás szerint Kyu hisztizett, Siwon meg vihogott. Legalább nem csak nekünk szar. Ezzel a bájos gondolattal léptem be a szobánkba, ahol Heechul egy szál alsóban elterült az ágy közepén és valakivel csetelt. Mikor odaléptem, eltakarta. Nos, hát így állunk, legyen.

Heechul

- Bocs - csúsztam arrébb, és gyorsan egy felsőért nyúltam. Egy kinyúlt, szürke felső került a kezembe, ami valószínűleg Siwoné volt még annak idején. Felhúztam magamra, hogy a felsőtestem is takarva legyen Leeteuk elől. Azért kíváncsi vagyok, hogy ez éjszakánként rajtam marad-e… 

Feloldottam a mobilomat, gyorsan elköszöntem Hanitól - imádom a csajt, mintha a húgom lenne, gyakran ad nekem pasizási tanácsokat -, majd ki is kapcsoltam. 

- Ugye azért van takarónk meg párnánk, mert nem igazán találtam - néztem körbe a kopár szobában. Közben Leeteuk is átöltözött, most egy kockás pizsamában és egy ujjatlanban császkált. 

Leeteuk

Természetesen ráismertem Siwon felsőjére, de valószínűleg mindkettőnknek nagyon kínos lett volna, ha megemlítem, pedig legszívesebben szóba hoztam volna, csak hogy lássam az arcát. Amíg továbbcsetelt (gondolom elköszönt), én is átöltöztem, és elkezdtem pakolászni.

- Én láttam ágyneműt az alsó fiókban - nyitottam ki a szekrényt, és kidobáltam a takarót és a párnákat. Igen, egy darab takaró volt. Oké, nagyobb, mint egy sima takaró, de maximum másfél személyes. Igyekeztem nem nagyon éreztetni, hogy az egész napból elegem van, és kollektíve mindenkit gyűlölök, amibe a szoba és Heechul kétszer is beletartozik, de alighanem meglátszott az arcomon. Szó nélkül befeküdtem az ágyba és a takaró pontosan felét magamra húzva hátatfordítottam Heechulnak.

Heechul

Ugyanúgy egy helyben ültem és bámultam Leeteuk hátát. 

- Ugye tudod, hogy egymásnak háttal borzasztóan kényelmetlen lesz aludni? Mármint azzal a takaróval, komolyan? - tettem fel egy költői kérdést. - Hyung, felnőtt emberek vagyunk… mi lenne ha… - nem fejeztem be a gondolat menetemet. Most nem én fogom megkérni, hogy aludjunk úgy, hogy öleljen át. Ki van csukva. - Felejtsd el - legyintettem. 

Átnyúltam a válla fölött, hogy lekapcsoljam a kis asztali lámpát, majd miközben húztam vissza a kezem, jobban Leeteukra húztam a takarót, hogy rendesen fedje. 

- Jó éjt - fordultam be a fal felé, és összehúztam magam, mert már akkor kezdtem dideregni a hidegtől. 

Leeteuk

Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elaludhatok, ahogy vízszintesbe értem, már csukódott is le a szemem. 

- Hyung, felnőtt emberek vagyunk, mi lenne, ha… - hallottam. Mi lenne? Heechul végül nem fejezte be a mondatot, meglepő módon egyszerű szégyellőségből, ami valahogy eddig nem jellemezte. - Felejtsd el! - mondta, már csak dacból. Lekapcsolta a lámpát, és kicsit megigazította a takarót és egy pillanatig elhittem, hogy…, de persze, Kim Heechulról beszélünk. Éreztem, ahogy megfordul és összeértek a hátaink. És éreztem azt is, ahogy összébb fészkelődik és megremeg a hidegtől. 

Azzal aludtam el, hogy nem kéne-e jobban betakarni, odaadni a takarót, vagy egyszerűen megfordulni és átkarolni. Elaludtam. Nem karoltam át. 

SHINee Basic School Story - Harmadik (by Hagu)

Long time~
Igazán sajnálom, hogy nem írtam, de először csak az év végi vizsgák zavartak be, majd el is felejtettem ezt, utána meg szégyenkeztem, hogy milyen szennyek az előző fejezetek ><
Ez ugyan kicsit rövid lett, de legalább nekem is elnyerte a tetszésem. Jó olvasást!
Hagu~

Key pov. 

- Kérlek, mondd el még egyszer, de most lassabban, és mások számára is érthetően - kért Hongbin. Sóhajtottam egy hosszút és keserűt, majd újrakezdtem. 

- Igazából nem volt semmi olyan borzasztó, csak elráncigált magával egy közeli kis kávézóba, ilyen gyorskávézóba, ami nem beülős, hanem csak megkapod az italodat, és mész a dolgodra - kezdtem el sajátos stílusban beszélni. - Vett nekem egy vaníliás, magának meg egy szimpla cappuccinot, aztán csak úgy otthagyott - Hongbin értetlenül nézett rám. - Jó, nem csak úgy, sms-t kapott, és miután megnézte, se puszi, se pá, lelépett - magyaráztam. 

- Ahha - bólogatott lassan Hongbin, és a chipsért nyúlt. A szobámban ültünk, egy mindkettőnk számára hosszú nap után, mert ő Hyukkal randizott, én meg Jonghyunnal… nos, igen, nekem is valami randiszerűségem lehetett vele. - És téged ez miért zavart? - miközben beszélt, beláthattam a szájába, a kajamaradékok közé. Gyerek. De egy bölcs gyerek, ezt el kell ismernem. 

- Amilyen gyorsan csöppent bele az életembe, olyan gyorsan kedveltem meg… - motyogtam. 

- És olyan gyorsan is tűnt el - tette hozzá vigyorogva. 

- Hongbin, kuss, nem leszek tőled boldogabb - förmedtem rá, és rádobtam magam az ágyamra. A szobám a tetőtérben lett berendezve. Három éve jöttem vissza Amerikából, amikor elkezdtem a gimit, és a nagyimhoz költöztem. Az öreglány szerencsére elég modern, szóval szabadkezet adott, hogy hogyan rendezem be a szobám. A falakat élénk pinkre festettem, és az egyik falrészt végigraktam tükörrel, ami előtt kellemesen tudok sminkelni vagy öltözködni. Süt a szobámról, hogy díszbuzi vagyok, de pont ezt szerettem volna. 

- Van ilyen bizony, de az a dolgom, hogy észhez térítselek - Binnie felállt az íróasztalomtól, és a tükörhöz sétált. Végigmérte magát, és a száját húzva megjegyezte: - Szerinted kövérít ez az ing? - felriadtam a bambulásomból.

- Nem mindegy? Neked úgyis minden jól áll - nyafogtam, majd újból elmerültem a saját kis álomvilágomban. 

Holnap Jonghyun vajon ugyanúgy nyomulni fog? Vagy ez csak egy szimpla fogadás-szerűség volt, és ahogy megkapta az sms-t, már nem is érdeklem? Egy ember ilyen hirtelen nem mozdulhat, ennyi idő után. Vagy nagyon bamba, vagy pedig eddig is figyelt, úgy, mint szimpatikus embert. Az előbbit elég erősen kétlem, egy ember nem lehet ilyen alvajárós. Vagy, ugye marad az a lehetőség, hogy fogadás volt az egész. 

- Binnie, szerinted csak fogadás voltam? - néztem újra a tükör előtt bámészkodó barátomra. 

- Ki? Te? Kinek? Jonghyunnak? - nem nézett rám, még a tükörből sem, csak így kérdezgetett… és válaszolt magának. - Nem hiszem. Miközben kérdezett, olyan hatalmasak és csillogóak voltak a szemei. Tényleg érdeklődőnek tűnt, szerintem az ember ezt nem tudja megjátszani. A szemek sosem hazudnak, senkinél sem - magyarázott tovább szemlélve magát. - Nem, nem kövérít az ing. 

Hangos, hosszú sóhajjal nyúltam el megint, csak ismételve a tetteim. Nem voltam bizakodó, még Hongbin bölcs megnyilvánulása után se, mert ez olyan hamar történt, hogy másképp nem tudom elképzelni.

Csak egy kibaszott nagy átverésként. 

***

Másnap úgy keltem, mint egy élőhalott. Hongbin majdnem hajnali kettőig volt itt, ami péntek lévén nem volt olyan gáz, hisz másnap nincs suli. Neki legalábbis nincs, nekem viszont diákönkormányzatos lévén be kell rohannom… hogy Hongbin munkáját végezzem el. 

- Kibum, drágám, felébredtél - kopogott be a gyámom. 

- Ez kijelentés volt? - szóltam vissza a csukott ajtónak, ami mögött valószínűleg állt a nagyszülőm. 

- Igen, remélem érződött a hangsúlyon. Gyere reggelizni - lebiggyesztettem az ajkaimat, miközben hallgattam elhalkuló lépteit. 

Lassan, borzasztóan lassan, sőt, valami elképesztő, hogy milyen lassan másztam ki az ágyamból, és vánszorogtam el a gardróbomig, hogy kiválasszak valami hordható ruhát. Olyan alváshoz közeli állapotban voltam még mindig, hogy ezt se tudtam normálisan elvégezni, csak kivettem az első kettő kezembe akadó dolgot. Ez esetben egy szakadt farmert és egy… talán haspólót, de az is lehet, hogy csak szimplán kinőttem, mindenesetre ha nyújtózkodtam elég sokat villantottam az alhasamból. Belepillantottam a tükörbe, hogy felmérjem magam, de csak szisszenve elkaptam a tekintetem. Muszáj volt még időt szakítanom erre. Visszafordultam a szekrényhez és nyakig belemásztam, hogy találjak valami hordhatót. 

Végül csak egy fél óráig tartott leérnem, de legalább abban biztos lehettem, hogy a külsőm egy erős kilences. 

- Mi a reggeli? - villantottam egy vigyort a nevelőmre, aki csak felmorrant. 

- Kávé volt és rántotta, de most már jeges az italod, és a tojásos csodám is kihűlt - mondta, szavait megerősítve még rá is mutatott az asztalra, ahol a reggelim pihent. 

- Remek a felhozatal, köszönöm - biccentettem felé, majd helyet foglaltam, és nekikezdtem. Miközben ártatlanul falatoztam, eszembe jutott egy hatalmas dolog. Ma még egyszer se gondoltam Jonghyunra. 

Akaratlanul is egy óriási vigyor terült el az arcomon, ezek szerint ez is csak egy egy napig tartó, kiharcolt, figyelemfelkeltő ferdülés volt. Nem szerettem bele, mert akkor a gondolatával keltem volna, csak szimplán bezavart tegnap az életembe. 

- Mit vigyorogsz? - méregetett a nagymamám a saját teája fölött. Lehet, hogy kicsit ijesztően festhettem, miközben reggeliztem, és úgy somolyogtam, mint aki az előbb úszott meg egy gyilkosságot. Pont úgy nézhettem ki, mint egy pszichopata. 

- Csak eszembe jutott valami - legyintettem, nem szerettem hazudni a nagyszülőmnek, de ha nem mondom el neki az egészet, akkor könnyű és tiszta marad a lelkem. Lenyeltem az utolsó falatot, megittam a végére maradt hideg kortyot (na meg a benne maradt zaccot), és eltoltam magam elől. - Köszönöm a reggelit - biccentettem újból, majd a koszos edényeket megfogtam, és bevágtam a mosogatóba. 

Az előszobában előszedtem a most megfelelő cipőt, felhúztam és gyors léptekkel az ajtóhoz értem. 

- Elmentem! - kurjantottam hátra, és elhagytam a házat. 

Majd hasonló, hosszú lépésekkel fordultam vissza az utca végéről. 

- Itt hagytam a táskámat - nyitottam ki a bejárati ajtót, és elrohantam a még mindig reggeliző nagyim mellett. A vigyorom még mindig ugyan olyan széles volt, pusztán már egy kicsit műnek tűnt. 

- Már utánad akartam szólni - dünnyögte. Felsiettem a szobámba, és egy lendülettel besöpörtem néhány dolgot a táskámba. 

Néhány perc múlva már gyalog siettem a hatalmas épület felé, amit úgy nevezünk, hogy iskola. Az egész kihalt volt. Egyedül a portás és néhány végzős diák lézengett a folyosókon. Gondolom ők is csak azért, mert az érettségihez kellenek cuccok, és azok nem teremnek mindenhol, csak itt. 

A portás csak intett, és beengedett az ajtón, sebtében odaérintettem a chipemet az érzékelőhöz, ami azt jelezte a rendszerbe, hogy én ma bejöttem. Szerintem totál felesleges, engem csak annyiban érint, hogy eggyel több dolog lóg a kulcstartómon.

Szinte szökdécselve mentem végig a folyosón, ami a DÖK termemhez vezetett. Szinte csak én használtam azt a termet, Hongbin csak néha ugrott be, amikor odaadta, vagy elvitte az anyagokat, Hakyeont, a társamat pedig csak akkor láttam, amikor kávét főzni jött be. Mondjuk nem csodálom, hogy most nem dolgozik olyan sokat, hiszen végzős, és folyamatosan az érettségire készül. Csak csóró, és nincs pénze kávéfőzőre. 

A kis teremben leraktam a táskámat, kivettem belőle a mobilomat és néhány íróeszközt, majd nekiálltam megkeresni Hongbin papírjait. Először a rendezett mappák között nézelődtem, majd az asztalon, utána a sarokban álló ládák következtek…, de egyszerűen sehol sem találtam őket. Egyetlen egy lehetőség volt, amit még nem csekkoltam, és ahol nagy valószínűséggel lesznek. 

Hongbin lakásán. 

Az asztalon pihenő mobilomért nyúltam és gyorsan tárcsázni kezdtem Binniet, szerencsére az első a híváslistámon. 

- Mi az Istent akarsz ilyen korán? - egy gyűrött, meglehetősen álmos Hongbin “köszönt” nekem. Tipikus. 

- Azt kérted, hogy fejezzem be a munkádat, de azt nem mondtad, hogy el kell mennem érte hozzád - üdvözöltem hasonló hangnemben. 

- Te ajánlottad fel, hogy befejezed - védekezett egyből. - És ömh, igen, itt van nálam - tette még hozzá. Kis ideig csönd volt a vonal mindkét végén, arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg. - Gondolom nem fogsz te idejönni - törte meg a csendet végül ő. 

- Jól gondolod, tündérbogaram - nem láthatta, de elégedett vigyor foglalt helyet a fejemen. Ez már azt jelenti, hogy ő fog idejönni. 

- Tíz perc, és ott vagyok - mondta, majd kinyomott. Az a szerencsém, hogy mind a ketten közel lakunk a sulihoz, ezért egyszerű bejárnunk. 

Így is lesz tíz-tizenöt perc amíg ideér, azt nem számolva, hogy fel is kell öltöznie. Igaz, ő nem ad annyit a külsejére, ha nincs sok ember és nyűgös, szóval lehet, hogy pizsamában fog idáig eljönni. De akkor is el kell foglalnom magam addig. 

Törökülésben felkászálódtam az asztalra, hogy a mobilommal foglaljam le a kezem és a figyelmem. Szórakozottan tapogattam a képernyőt. Rengeteg felesleges játékot és alkalmazást töltöttem le, és ezeket ilyen alkalmakkor tudtam egyedül használni. 

Alig öt perc telt el, de már nyílt is az ajtó. 

- Nahát Kongie, milyen gyorsan ideértél, futottál? - néztem fel boldogan a mobilomról, de rögtön leolvadt a mosoly az arcomról, amikor megláttam, hogy nem az a személy lép be, akire én várok. - Hát te? - bámultam Jonghyunra, mint borjú az újkapura. 

- Szia - először aranyosan elmosolyodott és felemelte a kezét. - Hoztam kávét - rögtön beugrottak a tegnap történtek, és vele együtt az érzések is. 

- Nem kell - ráztam rögtön a fejemet. 

- Hadd magyarázzam meg a tegnapiakat - kapcsolt gyorsan, de én tovább elleneztem. 

- Nem kell.