Igazán sajnálom, hogy nem írtam, de először csak az év végi vizsgák zavartak be, majd el is felejtettem ezt, utána meg szégyenkeztem, hogy milyen szennyek az előző fejezetek ><
Ez ugyan kicsit rövid lett, de legalább nekem is elnyerte a tetszésem. Jó olvasást!
Hagu~
Key pov.
- Kérlek, mondd el még egyszer, de most lassabban, és mások számára is érthetően - kért Hongbin. Sóhajtottam egy hosszút és keserűt, majd újrakezdtem.
- Igazából nem volt semmi olyan borzasztó, csak elráncigált magával egy közeli kis kávézóba, ilyen gyorskávézóba, ami nem beülős, hanem csak megkapod az italodat, és mész a dolgodra - kezdtem el sajátos stílusban beszélni. - Vett nekem egy vaníliás, magának meg egy szimpla cappuccinot, aztán csak úgy otthagyott - Hongbin értetlenül nézett rám. - Jó, nem csak úgy, sms-t kapott, és miután megnézte, se puszi, se pá, lelépett - magyaráztam.
- Ahha - bólogatott lassan Hongbin, és a chipsért nyúlt. A szobámban ültünk, egy mindkettőnk számára hosszú nap után, mert ő Hyukkal randizott, én meg Jonghyunnal… nos, igen, nekem is valami randiszerűségem lehetett vele. - És téged ez miért zavart? - miközben beszélt, beláthattam a szájába, a kajamaradékok közé. Gyerek. De egy bölcs gyerek, ezt el kell ismernem.
- Amilyen gyorsan csöppent bele az életembe, olyan gyorsan kedveltem meg… - motyogtam.
- És olyan gyorsan is tűnt el - tette hozzá vigyorogva.
- Hongbin, kuss, nem leszek tőled boldogabb - förmedtem rá, és rádobtam magam az ágyamra. A szobám a tetőtérben lett berendezve. Három éve jöttem vissza Amerikából, amikor elkezdtem a gimit, és a nagyimhoz költöztem. Az öreglány szerencsére elég modern, szóval szabadkezet adott, hogy hogyan rendezem be a szobám. A falakat élénk pinkre festettem, és az egyik falrészt végigraktam tükörrel, ami előtt kellemesen tudok sminkelni vagy öltözködni. Süt a szobámról, hogy díszbuzi vagyok, de pont ezt szerettem volna.
- Van ilyen bizony, de az a dolgom, hogy észhez térítselek - Binnie felállt az íróasztalomtól, és a tükörhöz sétált. Végigmérte magát, és a száját húzva megjegyezte: - Szerinted kövérít ez az ing? - felriadtam a bambulásomból.
- Nem mindegy? Neked úgyis minden jól áll - nyafogtam, majd újból elmerültem a saját kis álomvilágomban.
Holnap Jonghyun vajon ugyanúgy nyomulni fog? Vagy ez csak egy szimpla fogadás-szerűség volt, és ahogy megkapta az sms-t, már nem is érdeklem? Egy ember ilyen hirtelen nem mozdulhat, ennyi idő után. Vagy nagyon bamba, vagy pedig eddig is figyelt, úgy, mint szimpatikus embert. Az előbbit elég erősen kétlem, egy ember nem lehet ilyen alvajárós. Vagy, ugye marad az a lehetőség, hogy fogadás volt az egész.
- Binnie, szerinted csak fogadás voltam? - néztem újra a tükör előtt bámészkodó barátomra.
- Ki? Te? Kinek? Jonghyunnak? - nem nézett rám, még a tükörből sem, csak így kérdezgetett… és válaszolt magának. - Nem hiszem. Miközben kérdezett, olyan hatalmasak és csillogóak voltak a szemei. Tényleg érdeklődőnek tűnt, szerintem az ember ezt nem tudja megjátszani. A szemek sosem hazudnak, senkinél sem - magyarázott tovább szemlélve magát. - Nem, nem kövérít az ing.
Hangos, hosszú sóhajjal nyúltam el megint, csak ismételve a tetteim. Nem voltam bizakodó, még Hongbin bölcs megnyilvánulása után se, mert ez olyan hamar történt, hogy másképp nem tudom elképzelni.
Csak egy kibaszott nagy átverésként.
***
Másnap úgy keltem, mint egy élőhalott. Hongbin majdnem hajnali kettőig volt itt, ami péntek lévén nem volt olyan gáz, hisz másnap nincs suli. Neki legalábbis nincs, nekem viszont diákönkormányzatos lévén be kell rohannom… hogy Hongbin munkáját végezzem el.
- Kibum, drágám, felébredtél - kopogott be a gyámom.
- Ez kijelentés volt? - szóltam vissza a csukott ajtónak, ami mögött valószínűleg állt a nagyszülőm.
- Igen, remélem érződött a hangsúlyon. Gyere reggelizni - lebiggyesztettem az ajkaimat, miközben hallgattam elhalkuló lépteit.
Lassan, borzasztóan lassan, sőt, valami elképesztő, hogy milyen lassan másztam ki az ágyamból, és vánszorogtam el a gardróbomig, hogy kiválasszak valami hordható ruhát. Olyan alváshoz közeli állapotban voltam még mindig, hogy ezt se tudtam normálisan elvégezni, csak kivettem az első kettő kezembe akadó dolgot. Ez esetben egy szakadt farmert és egy… talán haspólót, de az is lehet, hogy csak szimplán kinőttem, mindenesetre ha nyújtózkodtam elég sokat villantottam az alhasamból. Belepillantottam a tükörbe, hogy felmérjem magam, de csak szisszenve elkaptam a tekintetem. Muszáj volt még időt szakítanom erre. Visszafordultam a szekrényhez és nyakig belemásztam, hogy találjak valami hordhatót.
Végül csak egy fél óráig tartott leérnem, de legalább abban biztos lehettem, hogy a külsőm egy erős kilences.
- Mi a reggeli? - villantottam egy vigyort a nevelőmre, aki csak felmorrant.
- Kávé volt és rántotta, de most már jeges az italod, és a tojásos csodám is kihűlt - mondta, szavait megerősítve még rá is mutatott az asztalra, ahol a reggelim pihent.
- Remek a felhozatal, köszönöm - biccentettem felé, majd helyet foglaltam, és nekikezdtem. Miközben ártatlanul falatoztam, eszembe jutott egy hatalmas dolog. Ma még egyszer se gondoltam Jonghyunra.
Akaratlanul is egy óriási vigyor terült el az arcomon, ezek szerint ez is csak egy egy napig tartó, kiharcolt, figyelemfelkeltő ferdülés volt. Nem szerettem bele, mert akkor a gondolatával keltem volna, csak szimplán bezavart tegnap az életembe.
- Mit vigyorogsz? - méregetett a nagymamám a saját teája fölött. Lehet, hogy kicsit ijesztően festhettem, miközben reggeliztem, és úgy somolyogtam, mint aki az előbb úszott meg egy gyilkosságot. Pont úgy nézhettem ki, mint egy pszichopata.
- Csak eszembe jutott valami - legyintettem, nem szerettem hazudni a nagyszülőmnek, de ha nem mondom el neki az egészet, akkor könnyű és tiszta marad a lelkem. Lenyeltem az utolsó falatot, megittam a végére maradt hideg kortyot (na meg a benne maradt zaccot), és eltoltam magam elől. - Köszönöm a reggelit - biccentettem újból, majd a koszos edényeket megfogtam, és bevágtam a mosogatóba.
Az előszobában előszedtem a most megfelelő cipőt, felhúztam és gyors léptekkel az ajtóhoz értem.
- Elmentem! - kurjantottam hátra, és elhagytam a házat.
Majd hasonló, hosszú lépésekkel fordultam vissza az utca végéről.
- Itt hagytam a táskámat - nyitottam ki a bejárati ajtót, és elrohantam a még mindig reggeliző nagyim mellett. A vigyorom még mindig ugyan olyan széles volt, pusztán már egy kicsit műnek tűnt.
- Már utánad akartam szólni - dünnyögte. Felsiettem a szobámba, és egy lendülettel besöpörtem néhány dolgot a táskámba.
Néhány perc múlva már gyalog siettem a hatalmas épület felé, amit úgy nevezünk, hogy iskola. Az egész kihalt volt. Egyedül a portás és néhány végzős diák lézengett a folyosókon. Gondolom ők is csak azért, mert az érettségihez kellenek cuccok, és azok nem teremnek mindenhol, csak itt.
A portás csak intett, és beengedett az ajtón, sebtében odaérintettem a chipemet az érzékelőhöz, ami azt jelezte a rendszerbe, hogy én ma bejöttem. Szerintem totál felesleges, engem csak annyiban érint, hogy eggyel több dolog lóg a kulcstartómon.
Szinte szökdécselve mentem végig a folyosón, ami a DÖK termemhez vezetett. Szinte csak én használtam azt a termet, Hongbin csak néha ugrott be, amikor odaadta, vagy elvitte az anyagokat, Hakyeont, a társamat pedig csak akkor láttam, amikor kávét főzni jött be. Mondjuk nem csodálom, hogy most nem dolgozik olyan sokat, hiszen végzős, és folyamatosan az érettségire készül. Csak csóró, és nincs pénze kávéfőzőre.
A kis teremben leraktam a táskámat, kivettem belőle a mobilomat és néhány íróeszközt, majd nekiálltam megkeresni Hongbin papírjait. Először a rendezett mappák között nézelődtem, majd az asztalon, utána a sarokban álló ládák következtek…, de egyszerűen sehol sem találtam őket. Egyetlen egy lehetőség volt, amit még nem csekkoltam, és ahol nagy valószínűséggel lesznek.
Hongbin lakásán.
Az asztalon pihenő mobilomért nyúltam és gyorsan tárcsázni kezdtem Binniet, szerencsére az első a híváslistámon.
- Mi az Istent akarsz ilyen korán? - egy gyűrött, meglehetősen álmos Hongbin “köszönt” nekem. Tipikus.
- Azt kérted, hogy fejezzem be a munkádat, de azt nem mondtad, hogy el kell mennem érte hozzád - üdvözöltem hasonló hangnemben.
- Te ajánlottad fel, hogy befejezed - védekezett egyből. - És ömh, igen, itt van nálam - tette még hozzá. Kis ideig csönd volt a vonal mindkét végén, arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg. - Gondolom nem fogsz te idejönni - törte meg a csendet végül ő.
- Jól gondolod, tündérbogaram - nem láthatta, de elégedett vigyor foglalt helyet a fejemen. Ez már azt jelenti, hogy ő fog idejönni.
- Tíz perc, és ott vagyok - mondta, majd kinyomott. Az a szerencsém, hogy mind a ketten közel lakunk a sulihoz, ezért egyszerű bejárnunk.
Így is lesz tíz-tizenöt perc amíg ideér, azt nem számolva, hogy fel is kell öltöznie. Igaz, ő nem ad annyit a külsejére, ha nincs sok ember és nyűgös, szóval lehet, hogy pizsamában fog idáig eljönni. De akkor is el kell foglalnom magam addig.
Törökülésben felkászálódtam az asztalra, hogy a mobilommal foglaljam le a kezem és a figyelmem. Szórakozottan tapogattam a képernyőt. Rengeteg felesleges játékot és alkalmazást töltöttem le, és ezeket ilyen alkalmakkor tudtam egyedül használni.
Alig öt perc telt el, de már nyílt is az ajtó.
- Nahát Kongie, milyen gyorsan ideértél, futottál? - néztem fel boldogan a mobilomról, de rögtön leolvadt a mosoly az arcomról, amikor megláttam, hogy nem az a személy lép be, akire én várok. - Hát te? - bámultam Jonghyunra, mint borjú az újkapura.
- Szia - először aranyosan elmosolyodott és felemelte a kezét. - Hoztam kávét - rögtön beugrottak a tegnap történtek, és vele együtt az érzések is.
- Nem kell - ráztam rögtön a fejemet.
- Hadd magyarázzam meg a tegnapiakat - kapcsolt gyorsan, de én tovább elleneztem.
- Nem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése