Nem szeretek idiótákkal vitatkozni. Amikor végül rádöbben a barom, hogy nekem van igazam, csak annyit mond, hogy “Tudtam én!”, vagy “csak próbára akartalak tenni!”. Na, most hozzátok szólok. Basszus, tudjuk, hogy sík hülye vagy, de így csak még nagyobb idiótát csinálsz magadból. Ettől nem leszel szimpibb másoknak (leginkább a kigyúrt izomagyú szekrényeknek akarnak bevágódni. Nem bánom, zsák és a foltja), max. a hasonló buta liba barátnőidnek. A másik az volt, hogy anyám egy hárpia, aki mindig megkeseríti apám életét - bár amikor együtt próbáljuk eltussolni az ügyet, az vicces szokott lenni -, és engem se (meg a sorsomat se) visel épp a szívén. Gyakran kapom azon, hogy a cuccaim közé rejti el a használt tamponjait, hogy utána kiröhögjön, és ez halál komoly!
Meg a pasikkal amúgy is csak jó tapasztalataim vannak, kedvesek, van, hogy viccesek és szórakoztatóak, van bennük egyfajta védelmező ösztön, gyakran kiszolgálnak, figyelmesek, és mell nélkül sokkal szebbek az emberek. Igazából hülyeségeket beszélek, de jól esik… Onnan, hogy utálok hülyékkel társalogni, eljutottam odáig, hogy meleg vagyok… Vajon alapból is összefügg a kettő, vagy csak az én életemben lehet összekötni?
- Hoseok, megtisztelne a figyelmével? - felemeltem a tekintetem a tajtékzó profra. - De ki is fáradhat - újra az előttem lévő mobilra pillantottam, ami a mai napom ütemtervét mutatta. Ma lesz két koordináló órám, két különböző csoporttal, valamint egy egyéni edzésem is, de az a három órás fajtából.
- Azt hiszem, a másodikat választom - az évfolyamtársaim kételkedő tekintetével magamon szedtem össze a cuccaimat, majd belelöktem a táskámba, és leléptem. Nem fogok itt maradni, az anyagot meg tudom tanulni könyvből, a többiek meg csak idegesíteni tudnak.
Novemberben jártunk, már épp elég hűvös volt ahhoz, hogy egy vékony kabát ne legyen elég, de én még nem szedtem elő a téli ruháimat, meg kellett elégednem a tavaszi kabáttal és a vacogással. A táncterem csak néhány metrómegállóra volt az egyetemtől, ahova tánc- és művtörire jártam kiegészítésként. A szüleim kikötötték, hogy egyetemre kell járnom, de úgyis koreográfusként fogok megélni, ezért elég feleslegesnek tartom. Bár a magam 24 éves fejével alapból is felesleges már az egyetem. De a szüleimért mindent… ámen.
- Wonho-Hyuuuuung~ - a boldog rikkantás tulajdonosa ChanKyun volt, vagyis ahogy ő jobban szereti hívatni magát: I.M.
- Szia IM - mosolyogtam. Nem fordultam meg, hagytam, hogy a hátamra vesse magát.
- Hyung, ugye ma átvesszük a mostani táncot, nem csak az előzőt, meg az az előttit - nyávogott a fülembe.
- Nem, azt nem terveztem.
- De kérlek - visított, mint egy kismalac.
- Nem - leráztam a hátamról, mert nem volt éppen könnyű… vagyis inkább én nem voltam erős.
- Miért? - biggyesztette le az ajkait, amikor elém került.
- Mert sok van még hátra, és nem érünk rá - csóváltam a fejem. I.M grimaszolt egyet, majd átkarolta a vállam, és úgy indultunk tovább.
- De ma jön a beígért új tagunk, neki ki fogja megtanítani? - belecsíptem az oldalába, és ellöktem magamtól.
- Im Chankyun, ne kérdőjelezd meg a logikámat - morrantam fel, de ő csak az oldalát fogva röhögött. Csak az vigasztal, hogy fájt neki a csípésem.
Hosszú lépésekkel haladtam az épület kolosszus felé, amit központi tánc… központnak hívnak. Igazából fogalmam sincs mi a neve, sose olvastam végig, de elég profinak tűnik még nekem is, pedig lassan már két éve tanítok itt. Talán elérkezett az ideje. Megálltam a kapu előtt és felemeltem a fejem, hogy közelebbről is megbámuljam. Kicsit kopott volt és a festék már nagy darabokban mállott le róla, de a központi felirat jól kivehető volt.
Miközben próbáltam kibetűzni a feliratot, hallottam az ajtó nyitódását. Egy cifra kanyar van a lépcsőben, ezért engem nem látni a bejárattól. Ha valaki nagyon rohan -, mint ez az illető -, akkor könnyen elsodorhat -, mint ez az illető. Nekem csapódott a teste és mind a ketten a földön végeztük. Kicsit bevertem a hátam, ő pedig a mellkasomra esett, mind a ketten fájdalmasan szisszentünk fel. Lenéztem a rajtam pihenőre, de csak a feje búbját láttam. A lábai a derekam két oldalán voltan felhúzva, a kezeivel pedig megtámaszkodott a mellkasom mellett, hogy fel tudjon emelkedni.
- Sajnálom - az arcát ugyan felemelte, de előrébb dőlt, ezért csak néhány centire volt az enyémtől. Az ajkai borzasztóan különlegesek voltak, ezért azokra tapadt a tekintetem, lassan viszont felemeltem a szemébe, hogy ne legyen kínos.
- Semmi baj - nyögtem. A szemében… mintha undor ülne, mondjuk így végignézve a helyzetünkön - nem sikerült feltérdelnie, ezért lényegében a derekamon, az ágyékomon ült, én pedig kiterülve alatta -, egy heterónak nem lehetett túl jó. De vele ellenben én igazán örültem, hogy egy ilyen gyönyörűség lett a lovasom.
Gyorsan összeszedte magát és leszállt rólam, de nem nyújtotta felém a kezét, ezért magamtól kellett felállnom.
- Sajnálom még egyszer - biccentett, nekem meg elállt a szavam. Ő csak elsétált.
- Meg se hajolsz? - nevettem, mert ha mással nem, a humorommal bevágódhatok nála.
- Oh, bocsesz - gúnyos hangot gúnyos átfordulás és pukedlizés követett. Majd folytatta az útját. Eszem megáll.
- Ki volt ez a szépség? - I.M ért be, így hosszú idő után. Megráztam a fejem.
- Fogalmam sincs. Inkább csak menjünk tovább, mert a végén még felhúzom magam - az előző három percet egyáltalán nem értem. Hogy mi zajlott itt le köztünk. Komolyan beszólt?
- Wonho-hyung, minden oké? - mászott bele az arcomba I.M.
- Lehet - vontam vállat. Igyekeztem összeszedni az összes sütnivalóm, az emberi cselekedetekről, de még mindig kissé sokkolva voltam ettől a jelenettől. Még léteznek ilyen emberek? Vagy csak nem érezte az iróniát? Nem nyomtam meg eléggé? Jó, hogy nem esett nekem rögtön.
- Hallod, gondolkodsz, vagy miért nézel ki így? - kérdezte Changhyun, és meglengette az orrom előtt a kezét. Én még mindig a sötét hajú szépség helyét bambultam.
- Aha… gondolkozom - motyogtam, de most már teljesen kiürült a fejem, csak meredtem ki a fejemből.
- Furán nézel ki közben, ne tedd - engedte le a kezét, majd megragadta az enyémet, és elhúzott a bejárat felé. Az épület belülről sokkal modernebb volt. Hófehér - néhol panoráma ablakokkal, néhol híres versenyek plakátjaival megszakított - fal, már itt a folyosókon csúszós parketta és oldalra egy csomó táncterem nyílt. Még miután bejöttünk, levettük a cipőnket és elkértem a portástól a kulcsot. I.M. gyorsan eltűnt az egyik öltözőben, ahonnan meghallotta Minhyuk és Taemin üvöltözését - talán a mostani fellépőszámunkat énekelték -, én viszont rögtön a gyakorló termünkbe sasszéztam. A versenycsapatommal való edzés előtt még órát kell tartanom. 14-16 éves srácokat készítek fel. Vagyis tavaly előtt ezt mondták, hogy csak fel kell készítenem őket egy rendezvényi fellépésükre. Azóta az edzőjük lettem, de nem bánom, mert mind borzasztóan tehetséges, ráadásul remek társaság.
- Hali fiúk - dobtam le a táskám az ajtó mellett. Nem öltöztem át, mert a lépcsős incidens miatt nem kicsit voltam késésben.
- Hyung, hol voltál eddig - nyavalygott Sanha. Göndör haja mindenhol kilógott a sapkája alól, hiába próbálta mindig elfedni, én pedig minden alkalommal imádtam szadizni, mint most is. - Héé~! - háborodott fel és visszavette a sapkáját, hogy újra eltakarja.
- Dolgom volt. Moonbin, addig bemelegítettetek? - a szótlan fiú bólintott és tovább bámulta csendben Sanhát. Mindent tudóan Rockyra - a sokadik újoncra - vezettem a tekintetem, aki sóhajtva merült el az előző fiú nézésében. Sok, esetlen kis buzi, olyan szerencsétlenek.
- Akkor kezdjük is az edzést - csaptam össze vidáman a tenyerem, hogy minden figyelmet megkapjak.
Az én ritmusom nehezen tartható. Mármint órák során. A koreográfiát mindig helyben találom ki, és hogy ne felejtsem el, mindig a lehető leggyorsabban kell nekik megtanítanom, kapkodva, ezért az óra első fele mindig ismétléssel telik. Én ülök, számolok, ők pedig rendületlenül gyakorolnak és gyakorolnak. A saját csapatommal sajnos ezt nem tudnám megcsinálni. Taeminen kívül mindenki borzasztóan lusta, beleértve engem is.
A kezdőkkel mindössze egy órát foglalkoztam, aztán engedtem őket a dolgukra. Felkaptam a cuccaimat és az ehhez a teremhez tartozó öltözőhöz indultam. Miközben a ruháimat vettem, hallottam, ahogy bejön a saját csapatom, és kérdezgetnek valakit. Olyanokat, mint “mióta táncolsz?”, “mi a kedvenc stílusod?”, “hol voltál eddig táncos?”, és ilyesmik. Ezek szerint megérkezett az új tagunk. Egyedül azt furcsálltam, hogy I.M. kérdéseit egyáltalán nem hallottam, pedig ő nem gyakran tud csöndben maradni.
Végre magamra húztam a cipőmet is, és nagy lendülettel kivágtam az ajtót. Mindenki felém fordult, egyedül az újonc rándult össze egy helyben.
- Na, kit tisztelhetünk köreinkben? - a széles vigyorom akkor olvadt le rólam, amikor megfordult az illető.
Csak ezt a gonosz szépséget ne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése