- Elmész? - kérdeztem könnyes szemekkel.
- El kell mennem - a belvárosban egy sokemeletes panelház tetején álltunk, amit talán egy éve fedezhettünk fel. Együtt. De már nem igazán lesz ilyen a közeljövőben.
- De miért? - április vége volt, még pont olyan időszak, hogy pulóverben és farmerben kellett járni.
- A szüleim akarják, hogy Amerikában tanuljak - a hangjából kicsengett a fájdalom, de nem fordult felém, hogy lássam az arcát. Sötét haját cibálta a tavaszi szél, ahogy a ruhája is gyűrődött. De még mindig nem nézett rám.
- De hát…
- Jimin, elég! - kiáltása belém fojtotta a mondanivalómat. Megpördült, hogy a szemembe tudjon nézni. Szomorúságot és dühöt sugárzott a tekintete. - Ezen nem tudok változtatni! Valamint… szerintem is jobb iskola - elképedtem. Itt Szöul legjobb iskolájába jártunk. De ezek szerint a maximalista énjének ez nem volt elég. - És… nem szeretném tartani a kapcsolatot…
- Mi? - az általában szűk szemeim most kétszeresükre tágultak az utolsó kijelentésére.
- Attól félek, hogy nem tudnék beilleszkedni…. Nem tudnálak elengedni… és inkább nélküled, mint veled, de érintkezés nélkül… - motyogta, megint megfordult, de most lendületes lépésekkel indult a tetőre nyíló ajtó felé.
Utána futottam és a placc tetején átöleltem. Megmerevedett, de nem érdekelt. A hátába fúrtam a fejem és talán utoljára szívtam be az illatát.
- Hoseok.... nekem szükségem van rád… legalább tartsuk a kapcsolatot… - a hangom el-el akadt, ahogy megindultak a könnyeim.
- Nekem is rád… de nem bírom a távolságot… sajnálom - megfordult és még egyszer, utoljára átölelt. Lágy csókot nyomott a fejem tetejére, majd otthagyott a tetőn. Azok voltak az utolsó szavai hozzám.
Ennek már nyolc éve. Ezalatt a nyolc év alatt rájöttem, hogy én szerelmes voltam Hoseokba. Nem barátság, vagy “testvériség” volt köztünk, hanem vonzalom. Vagyis azzal etetem magam, hogy az ő részéről is. Ráadásul azóta nem tudtam kiverni a fejemből. Próbáltam csajozni, pasizni, de mindenkit Hoseokhoz és a róla megmaradt emlékekhez hasonlítottam. Azt hittem az idő majd elfeledteti, de nem segített semmit. Örökre az ő emlékébe fogok kapaszkodni.
- Park Jimin, gyere már, a BIGBANG koncert mindjárt kezdődik! - felriadtam a bambulásomból, de gyorsan reagáltam és odatrappoltam Jungkookhoz.
- Jeonggukkiie - gyűrtem meg az arcát gügyögve. - Nem vagy te még fiatal egy ilyen koncerthez?
- Hagyjál már, nagykorú vagyok - lökte el idegesen a kezét.
- Jólvan, nem szívatlak, csak menjünk - a nagyszínpad felé hozzánk csapódott Taehyung és SeokJin. A nyár eleje óta együtt járjuk a fesztiválokat, természetes, hogy erre is együtt jöttünk. Ez egy hazai feszt, így természetes, hogy a fő fellépő a bigbang. Elsőszámú V.I.P.- ként, természetes, hogy ott a helyem. Lehetőleg az első sorban. Úgy, hogy Taeyang izzadtsága rám csepegjen. És utána szobára vigyen. Bár az nem feltétlen muszáj, megelégszem egy csókkal is.
Rákanyarodtunk a földes útra, és becsatlakoztunk a vonuló tömegbe. Fullasztó idő volt, ennek ellenére a legtöbb emberen BigBanges pulcsi volt. Csak én gondolok olyasmire, mint ujjatlan? Végre elértük a közönségnek kialakított részhez.
- Én inkább itt maradok hátul - motyogta Jin a tömeg szélén megállva.
- Nem bírod a tömeget, vagy… - néztem körbe és megakadt a szemem az orvosi sátornál álldogáló szőke langalétán. - Ahh, szóval mész Namjoonozni - vigyorogtam szélesen.
- YAH! Park Jimin, fogd vissza magad! - olyan hangerővel visított, hogy az orvosi sátorból is kinéztek ránk. Az egyik igazán rémült tekintettel. Nem látta még idegesen Jint, nem meglepő, hogy beszart elsőre…
- Nyugi, nyugi, nem foglak titeket megzavarni a… - muszáj volt elhallgatnom, mert Jin eszelős, vérben forgó tekintettel, és földöntúli ordítással vetette rám magát, én viszont berohantam az embertömegbe. Hallottam még V kiáltását, hogy várjam meg, de nem foglalkoztam vele, hanem törtem előre. Ha már így bekerültem, akkor gyerünk előre a kemény blokkba. Első sorból kell néznem őket, ezt már eldöntöttem.
És már értem… hogy miért ez a kemény mag itt elől. Mindenki mindenkit kent fel a kordonra, egymáson tiportak, és már az ájult embereket húzták ki, akkora volt a meleg. Mellettem egy pár nyalta-falta magát, le se szarva a közönséget. Másik oldalamon egy melltartós lány tombolt, az oldalára egy baromi nagy BigBang logó volt tetoválva. Mögöttem hullámzott a tömeg, előttem meg közvetlen az elválasztó kordon. És még el se kezdődött a koncert. Valaki beletépett a hajamba, egy másik egyén pedig felkent a korlátra. Ez így nem lesz jó hosszútávon. Nem vagyok épp a túl strapabíró típus.
Egyre többször passzíroztak neki a fém korlának, és a sarkaim már felrepedtek, annyian léptek rá. A biztonságiak nyugisan sétálgattak közöttünk és a színpad között. Aztán elindult a visszaszámláló… és kevesebb, mint fél perc múlva, megjelent G-Dragon a színpadon.
A tömeg egy emberként sikított fel, amiben a saját hangom elveszett, majd meg is szűnt, mert egy erőteljes hullám hátulról teljesen felkent a kordonra. Nem csak egy oldalról lökdöstek, hanem balról-jobbról is jöttek, ami miatt úgy éreztem, hogy kilapulok, de egy pillanat alatt elfeledtem minden fájdalmamat. Mert megpillantottam Taeyangot. Hűvös, kissé sznob, cserébe viszont elképesztően szexi tekintettel nézett végig a tömeget, egy pillanatra sem állt meg, rajtam is csak átfutott a tekintete, de nem érdekelt. Ide nézett. ERRE FELÉ nézett és én itt voltam. Most már meghalhatok, bár előtte még Hoseokot is meg kéne találnom.
- Fiam, minden rendben? - az egyik szekuritis torpant meg a kilapult testem előtt.
- Hogyne, csak menjen el - fel akartam húzni a kezem, hogy arrébb hessegessem, de épp egy nyomáskor tettem, így beszorult a két kordon közé. Artikulátlanul felüvöltöttem. - Kiszedhet, kiszedhet, kiszedhet, szedjen már ki! - kántáltam. Egy röpke tizedmásodperc alatt lökte ki a karomat a kordonok közül, de úgy, hogy belerúgott, ami újból csak egy állatias üvöltésre késztetett. Átemelt a fém szörnyeteg fölött és a fejemet lefogva jutattott el a rácsok között, egészen az orvosi sátorig. Meg se lepődtem, hogy ide hozott, a kezem lüktetett a fájdalomtól, és kicsit sem bizalomgerjesztő pózban volt.
- Valaki nézze meg a karját - lökött át a piszkosfehér ponyvákon, majd le is lépett. Egy maszkos - minek az - orvos sietett elém, a tekintetét az alkaromra függesztve, majd az arcomra emelte és fokozatosan vált rémültté.
- Valami gond van? - pislogtam kissé bambán, mert nem a “sérülésemtől”, hanem a pofámtól vált rémültté a tekintete.
- J-jimin? Park Jimin? - kérdezte remegő hangon.
- Igen, de mi honnan is…. - lehúzta a maszkot, ami eddig takarta az arca nagy részét. Egy olyan embert tárt elém, akit már évek óta nem láthattam, de az emléke miatt, mintha minden pillanatban velem lenne. - Hoseok… - nyögtem ki.
Hosszú pillanatokig, hosszú percekig néztünk némán egymásra. A tömeg hullámzott tőlünk nem olyan messze, a hangfalakból épp a BaeBae üvöltött, és a sátorban is zajlott az élet. De mi csak némán bámultunk egymásra. Néha egyikünk szája kinyílt, hogy mondjon valamit, de semmi sem jött ki. Nem tudom ki mozdult előbb, de Hoseok balra, én a másik oldalra billentettem a fejem és egymásnak estünk. A szája karakteres, íves vonalú volt és most az én ajkaimat tépte. A nem sérült karommal indulatosan túrtam bele a hajába, ő pedig a derekamra kulcsolta mindkét kezét. A zúzott kezem kettőnk közé szorult, és amikor közelebb akart húzni fájdalmasan felszisszentem.
- Ne haragudj, gyere, ellátom - vált el tőlem azonnal és maga után húzva indult beljebb. A rövid, de szenvedélyes csóktól kótyagosan követtem. Leültetett egy székre, és az asztalra fektette a sérült kezem. Néhány helyen megnyomkodta, ami miatt fájdalmas hörgések hagyták el az ajkaimat (az övéit csak sajnálomok), majd bekente egy krémmel, amit csak úgy a semmiből - vagy csak én bambultam el rajta - varázsolt elő, és befáslizta.
- Így majd jobb lesz…
- Mit keresel itt? - szakítottam félbe, miután elmúlt a sokk varázsa.
- Gyakorlatra jöttem… - a tekintetét elszakította az enyémtől, zavarában a földet kezdte pásztázni.
- Csak… gyakorlatra? - nyeltem egyet.
- Egy ideje már ide járok egyetemre - felborítottam a széket, ahogy felpattantam ülő helyzetből.
- És csak most szólsz?! - tekintetem szikrákat szórt, szóval jogosan húzta összébb magát. - Eddig nem jutott eszedbe felkeresni?!
- Nem tudtam, hogy hol laksz, mi a címed, vagy egyáltalán élsz-e még - ő is felállt, és kiegyenesedett. Ijesztő volt, mert fél fejjel fölém magasodott, és egészen az arcomba hajolt.
- Mert nem voltál képes akkor bármilyen elérhetőség…. - megint az ajkai hallgattattak el. Újból a számra hajolt, most büntetlenül tudott magához rántani, hogy megerőszakolja a saját szájával az enyémet. Hezitálás nélkül ejtettem le neki az államat, amikor bebocsájtást kért, és tényleg a szájüregemben járt a nyelve. Nem csak képzeltem valamelyik vágytól túlfűtött álmomban történt mindez… itt volt előttem.
- Azt hittem - vált el hirtelen tőlem. -, hogy ha Szöulba leszek nélküled, elfelejthetlek. - A homlokát az enyémnek döntötte, úgy suttogott nekem tovább. - De még mindig szeretlek - lehunyta a szemét. Az én szám nyitva maradt. Ezek szerint… az évek során ő is ugyan azt érezte, amit én.
Oldalra biccentettem a fejem és finom csókot nyomtam az ajkaira. - Én is szeretlek - most már meghalhatok… bár először magamhoz kéne őt láncolnom… többet nem hagyhat el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése