JongKey Basic School Story ~ Első (by Hagu)

Az a gif ott a végén tökéletesen jellemzi a saját kritikámat ehhez a fejezethez! Sajnálom ><

Key Pov.

Az iskolában elég egyértelmű hierarchia állítható fel. Van a legalja, akiket senki sem ismer névről, nem szólnak bele az iskola életébe, és nem is tanulnak jól. Vannak, akiket csak a tanárok ismernek, meg az olyan emberek, akik velük íratják meg az esszéjüket. Akadnak olyanok, akik a saját baráti körükben elvannak, de sehogy sem emelkednek ki. Vannak olyanok is, akiket az egész suli ismer, de nem feltétlenül csodál, csak a neve fel szokott merülni, mint egy slusszpoén. 

És végül vagyok én Kim Kibum. A diákönkormányzat vezetője, az, aki minden héten új ruhatárral jár a suliba, és akinek a szülei szinte a legtehetősebb cég fejei, akire minden tanár követendő példaként tekint, akiért minden diák legjobb barátként néz és akiért minden lány odavan, bár ez egy kicsit fail, mert meleg vagyok. Ez vagyok én. Ez az életem. És mondhatni meg vagyok elégedve vele. Nem mondom, hogy nincsenek mélypontjaim az életben, amikor a francba kívánom az egészet, de azért na. Egyszer élünk, annak meg kell adni a módját. 

Valamint még egy fajta ember van az iskolában. Igazából csak egy személyről beszélünk, nem egy egész csoportról. Ez az ember Kim Jonghyun. 

Egyszerűen nem tudom meghatározni azt a fiút. Nem egy szürke kisegér, akit senki sem ismer, de nem egy hírhedt hatalmas bunkó, nem népszerű, de mégis mindenki ismeri a nevét. Ő csak Kim Jonghyun, az az ember, akit nem tudok kiismerni és ez borzasztóan zavar. Nem tudom hová helyezni, csak úgy teng, pedig be akarom sorolni a suli rangsorába. És nem csak ezért, egyszerűen csak késztetést érzek arra, hogy közelebb kerüljek ehhez a rejtélyes sráchoz… 

Reggel komoly problémákkal álltam elő. Mit vegyek fel. Igaz, hogy igyekszem palástolni a másságomat, de azért engem igenis érdekel, hogy hogy nézek ki, és ha azt mások díszbuziságnak nevezik, ha reggelente órákat tudok a tükör előtt tölteni… akkor az vagyok. Nem tudom, mit szívtam az éjszaka, de reggel egy bőrnadrágot (!), és egy kissé passzentos (!), nyitott mellkasú (!!), halványrózsaszín (!!!) inget vettem fel. Biztos bevertem a fejem valahová, hogy ilyen jót éreztem. A hajam lassan egy fél éve gesztenyebarna színben pompázik és nyitott könyvre emlékeztető alakja van. Személy szerint ez az eddigi legjobb frizurám. Szeretem a fodrászomat. 

Lehet, hogy imádnak a tanárok, és kitűnő tanuló vagyok, de azért nincs stréber kinézetem, na. 

A reggeli szokásos teendők, mint haj beállítása, kaja, fogmosás, smink most is szokásosan elhúzódtak és megint nem jutott arra idő, hogy anyámnak segítsek, vagy esetleg levigyem a kutyát sétálni, vagy összepakoljam a lakás lehetetlen helyein hagyott ruháimat. Épp csak beértem időben a suliba és a tanár előtt slisszoltam be a terembe. Az emberek tudják, hogy reggel úgy sem tudnak beszélni velem, ezt órán próbálják bepótolni, vagyis egy halom cetli, meg különböző papírok heverek a padomon. Incsrösting. Majd szünetben ráveszem magam, hogy elolvassam őket.

Jonghyun pov.

A harmadik óra körül jöttem rá, hogy nem hoztam magammal sem pénzt, sem ebédet, és ha én nem eszek akkor eléggé ki leszek készülve. Úgy működök, mint egy dínó, folyton ennem kell. 

Már az asztallapot rágtam lassan, amikor leesett, hogy bizony nekem vannak rajongóim, akik nagyon szívesen adnának nekem kölcsön (vagy ami valószínűbb, hogy csak adnának, mert tőlem nem kapják vissza) pénzt. Kajára. Pénzt. Kajára. Kaja. Étel. Oké, keressünk egy embert, aki megszán majd apróval. A suli folyosója nagyszerű vadászterület, mindenki csak lazul és azt hiszi, hogy nem leselkedik rá semmilyen veszély, pedig hhh itt van egy éhes Kim Jonghyun aki valakitől tuti lóvét fog szeretni. 

- Hongbinnie~ - daloltam a közelben lévő srácnak. A memóriámnak hála szinte az összes ember nevét tudtam ebben az iskolában. 

- Igen Jonghyun-hyung? Miben segíthetek? - nézett rám magabiztosan. Ohoho~ tökös kissrác, lehet, hogy nem pont őt kellett volna leszólítanom. 

- Ki tudnál segíteni, és vennél nekem valami szénhidrátot a büfében? - mosolyogtam rá kedvesen, hogy meghassam. 

- Szívesen… - kezdte, de félbeszakították. 

- Hongbin-ah, hoztam neked egy szendvicset, de már nem volt rántotthúsos, szóval ez maradt… - érkezett meg mellénk egy ember, akinek… nem tudtam a nevét. Pedig ő lesz az a népszerű ember a diákok között, de valahogy nem ugrik be a neve. - Oh, üdv - pillantott rám kissé lekicsinylően. 

- Szeva’ - emeltem fel a kezem egy intésre. De nem vártam meg, hogy tovább mondja, amit elkezdett, hanem a saját mondandómat folytattam. - Szóval meg tudnál szánni néhány wonnal? 

- Épp azt mondtam, hogy szívesen segítenék, de nincs pénzem, nekem is Kibum veszi - a porcelánbőrű srác sajnálkozva mosolygott. 

- Nem gáz - legyintettem. - Ki az a Kibum?

Key Pov.

“Ki az a Kibum?” Miért nem tudja a nevem?! Pedig elméletileg géniusz a kölyök. Ráadásul az én nevemet minimum illik ismerni ebben a suliban! 

- Én lennék Kibum - morogtam. 

- Oh - hagyta el a száját a meglepett szócska. Rühellem ezt a gyereket, azt reméltem, ha beszélek vele, akkor jól megértjük egymást, közeli barátok leszünk, esetleg több is (mert baromi szexi ez az ember), de neeem, persze, hogy a jól kinéző emberek basszák fel az agyam.

- Nem tudnál kölcsönadni? - folytatta. Eszem dobom el, szerinte ez után adok neki pénzt? 

- Nem - mondtam röhejes hangszínnel. - Szerinted adnék neked? - tettem szemrehányóan csípőre a kezem. 

- Ja - bólintott, úgy, mintha tényleg igaza lenne. 

- Hát nem! - szakadt el bennem valami. - Tudd a nevemet, tiszteld a munkásságom és akkor beszélünk! - kiálltottam idegesen az arcába. - Gyere Binnie, menjünk - ragadtam meg a barátom karját és elrángattam onnan. Első beszélgetés és már most felbaszta az agyam. Nagyszerű, komolyan mondom, lenyűgöző.

Jonghyun pov.

Ahogy ordítozva előre hajolt, bepillantást nyerhettem a mellkasára. Tökéletes, hófehér, csókolni való bőr. Esküszöm sehol egy szépséghiba. Megbabonázva bámultam és közben semmit sem fogtam fel abból, amit mondott. Aztán minden jónak véget ért és elviharzott a másik porcelánfiúval. Az ő külseje valahogy nem indított be. Nem az esetem. 

Oh yea, most már egyáltalán nem kajára, hanem erre az emberre vagyok kiéhezett. Pedig csak egy icipicit láttam belőle, mi lesz, ha többet villant? Egy éjszakára muszáj megszereznem magamnak. Vagy, ha csak ennyitől beindulok, akkor többre is. Állítsd le a gondolataidat Kim Jonghyun! Vagyis állítsd le a farkadat Kim Jonghyun! Pénzt szerezz, ne pedig pasit. 

Lassan folytattam utamat a folyosón, de már elment a kedvem attól, hogy valakitől lóvét kölcsönözzek. Szóval csak fel-alá járkáltam az iskola folyosóin és látványosan szenvedtem. Kékhalált fogok kapni, lehet, hogy valaki majd észrevesz és megkérdezi, hogy mi bajom, én meg akkor mondom, hogy éhes vagyok, és ő majd vesz nekem kaját. Zseniális terv, igazán zseniális. Én magam vagyok a zsenialitás királya. 

Viszont lehet, hogy a terv zseniális, de ha hülyék az alanyok, akkor az egész nem ér semmit. Egész nap látványosan szenvedtem a szünetekben, de senki sem szólított meg. Senki. Kétségbe esett arccal fetrengtem az utolsó óra előtt (a 9. órám jött, mert én jó diák vagyok és bent maradok faktra is) egy padon, de már szinte senki sem volt a suliban csak a végzősek, meg néhány elborult diák önkormányzatos. Köztük Kim Kibum is, mint feltűnt. 

- Mit rugdosol?! - ültem fel és az emlegetett szamárra bámultam. 

- Mit rontod a folyosó levegőjét? - kérdezte rángatózó arccal. - Menj órára! 

- Még be se csöngettek - fintorogtam. - És amúgy is, üres hassal nem tudok gondolkozni - fontam össze a karomat a mellkasom előtt, majd tüntetően elfordultam tőle. 

- Vegyél magadnak enni, csóró - hát csak nem akar békén hagyni. 

- Vegyél nekem te. Nincs pénzem - pillantottam a továbbra is ideges arcára. 

- Még mit nem - horrkantott. Vagy nevetett. Igazából nem tudtam meg állapítani. Felálltam és szembe fordultam vele. Egész közel volt hozzám, mindössze harminc centi választott el tőle, nem gondoltam, hogy ilyen közel áll az ülőhelyemhez. Megilletődötten bámultunk a másikra. 

- Akkor hívj meg egy vacsorára - próbálkoztam tovább. 

- Francokat, max akkor megyek veled vacsorázni, ha te hívsz el engem - mondta kissé még mindig transzban. Hogy mi van?

- Te eljönnél velem vacsorázni? - vontam fel incselkedően a szemöldökömet. - Esetleg… vacsora-randira? - tettem még hozzá. 

Elkerekedett a szeme és meg mernék esküdni, hogy nem csak a füle, de az egész feje tiszta vörös lett. 

- Y-yah! - lökött meg. - Miket gondolsz! Én soha sem mennék veled sehova - lökött meg még egyszer tiszta zavarban. - Soha! - kiáltotta még egyszer, aztán gyors lépésekkel eltűnt a lépcső irányába. Istenem, de aranyos, hogyha zavarba jön. Nekem kell ez a srác.